Molnár György és a PR

Nyolc fénykép a Budai Népszínház első idejéből

  

Canzi Ágost és Heller József, Mayer György és Gévay Béla fotói, kb. 1861-3

Az itt bemutatott nyolc jelzetlen vizitkártya-kép olyan gyűjteményből került hozzám 2018-ban, amely különböző nemzetek hagyományos viseleteit bemutató felvételekből állt. Gyűjtőjüket valószínűleg megtéveszthették a magyar népviseletnek vélt színházi jelmezek, noha a beállításokból nem nehéz kitalálni, hogy esetünkben színészekről és szerepképekről van szó. Bár a képek három különböző pesti fényképész munkái, egységes (jó) állapotuk és egyöntetű jellegük arra utal, hogy közel azonos időben készültek, és az eltelt százötven évet is együtt vészelték át. Készítésük célja éppen ezért találgatásra ad okot - elképzelhető, hogy a hozzájuk köthető Budai Népszínház létrejötte körüli hírverésben szántak nekik szerepet. A nyolc felvétel 2023-ban a Néprajzi Múzeum gyűjteményébe került.

Feliratozás híján, a három fényképész-műterem azonosítása a képeken látható műtermi kellékekből és berendezési tárgyakból lehetséges. Mayer György az ötvenes évek második felétől működtetett stúdiót a Nagyhíd utcai Mocsonyi-házban, Gévay Béla 1860 óta dolgozott a Váci utca 14. szám alatt, egyedül Heller József, akinek korábban a Kristóf tér 3. szám alatt volt műterme, társult valamivel később (1862 szeptemberében) Canzi Ágosttal, és költözött a szomszédos 4-es számú ház emeleti üvegműtermébe. A tájhátteres paraván, a szőnyeg mintázata, a posztamens és a mellvéd alapján képei inkább az 1862-es nyitás után készülhettek. 

A Budai Népszínház történetét Pukánszkyné Kádár Jolán 1979-ben kimerítően feldolgozta, M. Császár Edit 1957-ben közreadta a színház műsorát, 1959-ben tanulmánya jelent meg A Budai Népszínház és közönsége címmel, majd az alapító, színigazgató Molnár György rendezői munkásságáról 1964-ben publikált monográfiát. Itt mindössze arra szorítkozunk, hogy az új fényképeket az említett források segítségével meghatározzuk, és az ábrázolt színészekről némi információval szolgáljunk, valamint az új színház körüli "PR" tevékenység más eszközeit is számba vegyük.

A budai népszínház
a színház alapítását segélyező bizottmány kiadványán
kőrajz, Frank J., Pest, 1861 

Egy frissen alapított színház önálló arculatának kialakításához és közönségének toborzásához anyagi forrásokra és reklámra van szükség. Ezt a kettős célt szolgálta a Nefelejts 1861/28. (október 13.) számában feladott hirdetés: „E napokban megjelent a budai népszínház főhomlokzatának sikerült rajza, melynek tiszta jövedelme a nevezett színház javára fog fordittatni. A csinos kép, mely Mátyás király hajdani istállóinak falait és csúcsos tetőzetét állítja elénk építészeti díszítésekkel, színes nyomásban 1 frt. feketén 50 krért kapható. A képek szétküldését és terjesztését az egész hazában Pfeifer Ferdinand könyv-, a fővárosban pedig Treichlinger műkereskedése a közérdekű hazafias czél iránti tekintetből ingyen teljesitik. A hazai művészet barátai örömmel veendik az alkalmat és ezen kép megvásárlásával újólag igyekezni fognak tanúsítani azon élénk részvétet, melylyel ezen zsenge nemzeti intézet felvirágzását óhajtják. A kép Frei [sic!] sikerült rajza után Frank műintézetében nyomatott.”

   A budai magyar népszínház homlokzata (Gerster és Frey építészek terve szerint.)
Vasárnapi Ujság, 1861. szeptember 22. 

Nem ez volt az első közreadott ábrázolás a színházról. A Frank József nyomdájában készült litografált lapnak ugyanaz az előképe, mint a Vasárnapi Ujságban már 1861. szeptember 22-én közölt cikket illusztráló, ismeretlen szerzőjű fametszetnek. Mindkettő az építészpáros egyik tagja, Frey Lajos homlokzati rajzáról készült. A rajz sópapír-másolatát az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tára őrzi. Frey stílusa könnyen felismerhető, ha összevetjük más, 60-as években készült rajzaival. Árulkodó jegyek a homlokzati felirat jellege, az árnyékolás és a staffázsalakok.

A budai népszínház épülete, Frey Lajos rajza

OSzK SzT KD 23.047

A lavírozott tusrajz valószínűleg a homlokzati terv alapján készült, s mint lenni szokott, a tervezett épület részleteiben eltért a megépülttől. Eddig nem került elő olyan, érdemben tanulmányozható fényképfelvétel, amellyel a rajz összevethető lenne. Az ismert fotók az épületnek csak egyes részleteit mutatják, többnyire kedvezőtlen szögből, leginkább a budavári sikló és az alagút apropóján. Az kivehető, hogy a portikusz mellvédjének hármas korlátbeosztása eltér, s kérdés, hogy a saroktornyokat díszítő, Feszl Frigyes épületeinek ornamenseit idéző, szoborfejes dekoráció megvalósult-e. Az újságok 1861 augusztusában arról számoltak be, hogy több szobrász a Népszínház homlokzatára tizenhat történeti alakot ábrázoló mellszobrot "díj nélkül készíteni ajánlkoznak", de a későbbi ábrázolásokról hiányzik a szobordísz (Lüders-Rusz fametszete, VU 1865/1/1 - Heinrich Ede vízfestménye az 1866. január 29-i királyi látogatásról), és írásos említés sem számol be róluk.

A rajz másik érdekessége az épület oromzatán látható felirat: IDEIGLENES NEMZETI SZÍNHÁZ. A megvalósult NÉPSZÍNHÁZ - "HAZAFISÁG A' NEMZETISÉGNEK" felirat a balatonfüredi állandó színház homlokzatáról került ide, s Molnár augusztus 1-jén jelenti be a Vasárnapi Ujságban, hogy "halhatatlan emlékű Kisfaludynk e drága jelmondatának erejével épül föl az első magyar népszínház Budán". A június 12-i "Népszínház a lánchíd mellett" című cikkében (Hölgyfutár) így ír: "Célja ezen népszínháznak… a népet a nemzeti színház műbecsü előadásaira fogékonynyá tenni és a magyar szinház közönségét növelni. …a nemzet színházának a színészi tehetségeket nevelni, a vidék legjobbjait benne öszpontositani, honnan a kívánt pillanatban, nem homályos tapogatózással, de világos és biztos választással a nemzet színháza részére a szükséges egyéneket szerződtetni lehessen." Ez adhat magyarázatot a korábbi feliratra, s talán tetten érhető benne Molnár vágya is, hogy valamilyen módon kapcsolatban állhasson a Nemzeti Színházzal.

  Molnár György (1830-1891)
színész, rendező és színigazgató, a Budai Népszínház megteremtője 

Molnár György rendkívül összetett karakter volt. Kassai Vidor 1940-ben kiadott Emlékezéseiben találóan írja le igazgatója személyiségének ellentmondásait: a vonzó külsővel párosuló pallérozatlan viselkedést, az őszinte önzetlenség megnyilvánulásaival váltakozó, sértődésre és hiúságra való hajlamot, a kreatív, vállalkozó szellemű ötletek eltékozlását a kitartás hiánya miatt. Molnár maga is közreadta visszaemlékezéseinek Világostól világosig című második kötetében a Népszínház 1867-ig tartó első korszakának benyomásait. Büszkén említi első két intézkedését: az ötven arany jutalmu, népszínmű írásra buzdító pályázatát, és az ingyenes népelőadások rendszeresítését. Mindkét ötlet magasztos, és reklámfogásnak is remek.

A Budai Népszínháznak kezdettől fogva a tüntető ünnepségek, a hazafias darabok adták meg sajátos jellegét. "Molnár eljárásában mindenesetre sok az őszinte hazafias lelkesedés is... De ebben is, mint Molnár minden alapjában nemes hevületénél senki sem tudta, legkevésbé maga, hogy hol végződik az őszinte lelkesedés és hol kezdődik a komédiázás, a póz, mi hazafias hevület és mi számítás, mi igaz érzés és mi kötözködő ellenzékieskedés." (Pukánszkyné, i. m.) Molnár a "gyúlékony egyetemi ifjúságot", akik rendszeres látogatói voltak a színháznak, megrendelésre tüzelte zajos tüntetésekre "alkalom adtán az elnyomás ellen" - mint írja visszaemlékezésében.

  

 Emléklap a Budai Népszínház megnyitási ünnepélyére
1861. szeptember 14.

Sajnos a Budai Népszínház első évének színlapjait egyik közgyűjteményünk sem őrzi, pedig Pukánszkyné szerint Molnár színlapjai a Nemzeti Színház puritán falragaszai után az újdonság erejével hatottak. Alapvető forrásként szolgál az első három évben kiadott Emlény, amelyben a teljes személyzet névsora és az előadott repertoár, valamint néhány portré is megtalálható. Emléklap készült a megnyitó ünnepélyre, s a Fésűs György és Toldy István kiadásában megjelent Thalia Zsebkönyvben a versek és az elbeszélések mellett „A budai magyar népszínház keletkezése“ és ,,A budai népszínház jövője“ című cikkek is helyet kaptak. Mindez azt mutatja, hogy Molnár György a nyomtatásban terjedő reklám lehetőségének is figyelmet szentelt.

Hírverést jelentett a színház számára az a jótékony célú akció is, amely "kávézni, theázni és tekézni" invitált. "(A ,,Két huszárhoz" czimzett kávéház tulajdonosa,) mint írtuk, mult pénteki bevételét a budai népszinház alapjára ajánlta fel. E napon a kávéház minden zugában megtelt. A pénztárnál a Szőllősy nővérek egyike ülnökölt, mig a másik a népszinház javára kiadott Thalia zsebkönyv eladását kezelé. Szépné pedig a népszinház javára aláírási iveket nyújtott a vendégeknek — a kávé mellé. A derék kávés ez áldozatkészségeért megérdemlené, hogy minden nap 10 akó kávéja fogyjon el. [...] Kauser szép példáját hirszerint Fillinger és Privorszky is követni fogja." (VU 1861/52.)

Szöllősy Rózsa és Piroska Mayer György fényképén és Rohn Alajos kőrajzán, 1861 

Az első fénykép - az együttes legmutatósabb és leginformatívabb darabja - Rohn Alajos litográfiájához készült, amely 1861. november 16-án jelent meg a Hölgyfutár műmellékleteként. Mayer György pesti fényképész jelzetlen fotója, csak a kéz- és fejtartások néhány apró részletében tér el a kőrajztól, felvetve annak lehetőségét, hogy a litográfus művész a kép variánsát használhatta. Mayer György nevével az ismételt megnyitási ünnepély hirdetményén is találkozunk: „Az elsőfüggönyt eszményesité, és hazafi kegyeletből sajátlag festette Mayer György művész, Pestről.” (Nefelejts, 1861/24 sz.) Őt azonban a Thieme-Becker művészlexikon August Georg Mayer (1834-1889) bécsi festővel azonosítja, bár a „hazafi kegyelet” és a pesti illetőség így nehezen értelmezhető. Mayer György fényképész kártyafestőként is működött, egyik kártyasorozata színházi épületeket ábrázol. A függönyről a kortárs kritika megjegyzi: „A gondolat jobb, mint a kivitel.” 

Niczky Kálmánné, Szőllösy Rózsa (1841-1875)

Szöllősy Piroskának és Rózsának a Budai Népszínház első évében oroszlánrésze volt a társulat sikerében. Igaz, a méltatások virágzó ifjúságukról és elevenségükről több elismeréssel szóltak, mint színészi képességeikről. „Piroska kisded termetű, a csacska szobacicusokat adta, míg Rózsa szép, karcsú termetű drámai szende volt” – írta róluk visszaemlékezésében Kassai Vidor. Az 1861. árpilis 2-i nyitó előadáson Szigligeti Ede Pünkösdi királynéjának utolsó felvonásában léptek fel először híres attrakciójukkal, a Vasmegyei csárdással, melyet apjuk, Szöllősy Szabó Lajos (1803–1882) táncmester koreografált. Az előadott tánc, „melyet a főbb párok ritka elevenséggel és eredetiséggel lejtettek, szűnni nem akaró ismétlésekre lelkesítette a közönséget.” (Nefelejts, 1861/1)

A felépült Budai Népszínház megnyitó előadásán is előadták a csárdást, bár az Emléklap utolsó alkalmat emleget, később még elővették. "A Szöllösi-testvérek táncoltak, oly szépen, a mint csak ők tudnak. Lebegtek, mint a villik, s mosolyogtak, mint a gráciák. Ritkaság oly teljes összhangzatot látni, mint minő Sz. Rózsa k. a. fej, kéz és lábhordozásában rejlik, minden lépten." Nem csoda, mekkora visszatetszést keltett, amikor 1862 újév napján Molnár a kor színházi életének fontos kommunikációs csatornáját, a színlapot arra használta, hogy bejelentse: a „Szöllösy nővérek az intézettől elbocsáttattak.“ A háttérben primadonnaviszály állt, de a tüntetés, amelyről a Nefelejts részletesen beszámol, megfontolásra késztethette az igazgatót, mert az ügyet hamar elsimították, és a nővérek folytathatták működésüket a társulatnál. 

  

Molnár György mint Bánk bán

A következő képen a megnyitók utáni első, szeptember 17-i Bánk bán előadás főszereplője, Molnár György látható. "...szerepkép hiányában is tudjuk, hogy [Molnár] kissé túl patetikus, de férfias, szép Bánk lehetett" - jegyzi meg Darvay Nagy Adrienne a Forrás 1991/11-es számában. A jelmezét immár ismerjük, alakításától a Hölgyfutár sem volt elragadtatva: "mindent elkövetett, hogy Bánk alakjához hasonlítson [...] minden volt, csak az nem, amit személyesíteni akart. Pedig Molnárban van tehetség, de [...] a színpadot különös világnak tekinti, melyen nem szükség természetesen beszélni, vagy természetesen mozogni." Valószínűleg a fővárosba került vidéki színész számára a Bánk bán jelentette a magas drámairodalom csúcsát, ezért tért el a népszínműveknél bevált természetesebb játékstílustól.

Gajdó Tamás a következőket írja az előadásról: "Az első rebellis Bánk bán-bemutató Molnár György nevéhez fűződik. Németh Antal csak a kudarcot regisztrálta a Bánk bán száz éve a színpadon című művében. Nem vette észre, hogy alternatív előadásról van szó: Molnár először próbálta megtörni a Nemzeti Színház privilégiumát, amikor a Budai Népszínházban 1861. szeptember 17-én színre vitte Katona művét. Bizonyos, hogy személyes becsvágya is arra ösztönözte, hogy Bánk szerepével megbirkózzék, hiszen, Katona művének színrevitelét gyakran ez is motiválta. Molnár vidéken engedélyeztetett szövegkönyvének védelmében a színészek a szövegnek több tilos helyét is elmondták, sőt: Gertrudis meggyilkolására is a nyílt színen került sor, noha azt a pesti előadáson nem engedélyezte ekkor a cenzúra. [...] Molnár emlékiratában szűkszavúan szólt a bemutatóról: „második bemutatóul Bánk bán adatott, jeléül annak, hogy az a kis budai népszínházi színész csoport komolyabb és magasabb irányra törekszik”. (In: Köszöntések és tanulmányok Nánay István 80. születésnapjára, Színház, 2018.)

Dózsa József (1815-1886) Gondy és Egey felvételén (Déri Múzeum, Debrecen),
és Tiborcként Gévay Béla fotóján 

A Bánk bán 1862. január 27-én Molnár jutalomjátékaként ismét színre került, s a nagyszámú közönség "a buzgó igazgatót hosszas tapssal és temérdek koszorúval fogadta. Molnár ur ez estve mint színész is jelesen töltötte be helyét, Bánk bán czimszerepét kitűnő erővel és melegséggel személyesítvén. Tisztelői két ezüst gyertyatartóval lepték meg a népszínház alkotóját." (Nefelejts) A rendőri jelentés erről az estéről készült, Worafka pesti rendőrigazgató kötelezte Molnárt, hogy ezentúl a Nemzeti Színháznál engedélyezett szövegkönyvet használja. Mindebből kitűnik, hogy Molnár igyekezett kijátszani a hatóságok éberségét, s ha a politikailag kényes megnyilvánulások őszinte felbuzdulásból is származtak, reklámfogásnak sem voltak utolsók.

Tiborcot Dózsa József  alakította, aki később is többször játszotta ezt a szerepet. Dózsa 1839-ban kezdte színészi pályafutását, előbb Kolozsváron, majd Szabadkán működött. A budai Népszínháznak a megnyitástól tagja volt. Hosszú ideig Molnár Mihály társulatával lépett fel, majd ennek feloszlása után egy ideig vándorszínészként járta az országot; végül Debrecenbe került. Nyugalomba vonulása után Nagyváradra költözött. Nagy szakmai tudású, kiváló jellemábrázoló képességű művész volt, szerepköre a vígjátéktól a tragédiáig terjedt. "Köpcös termetű, jóravaló drámai s még jobbravaló kedélyes apaszínész; érzékenyszívű, becsületes ember." (Kassai Vidor)

 Együd István, Virágh Gyula és Simonyi Károly
Berzsényi Károly: Két huszár és egy baka

Szeptember 21-én került színre a Két huszár című népszínmű (amely nem azonos Czanyuga és Doppler operájával), s valószínűleg a színház első időszakának egyik kulcsdarabja lehetett: „többszöri adatása után okt. 18. ismét meglehetős részvét mellett került színre." (VU) Nem aratott osztatlan kritikai elismerést (Hölgyfutár): „E silány darab előadásánál leginkább Partényi, mint bakkancsos tünt ki. Levonva a túlzást, igen helyén volt. Zádor az ostoba hülye paraszt fiúban ultrirozott. Szőllösy Rózsa (Bábi), Szöllősy Piroska (Zsuzsi) csak az aprózott táncban tűntek ki, Dózsa a kis korcsmáros szerepéből nem teremthetett többet, mint a mi irva volt. A többi szereplőkről semmit sem irhatunk; kritikán alólik voltak." Hárman közülük a képen láthatók: a két szabadságos huszár, Miska és Zsiga szerepében Együd István és Simonyi Károly, középen a boltos zsidó, Salamon rövid szerepében Virágh Gyula. A fotót Mayer György készítette.

Együd István (1838-1882)

Kassai Vidor így jellemzi Együd Istvánt: „arca kerek, termete magas. Inkább rövid derekú és hosszú lábai voltak; mikor az utcán, szokása szerint, gyorsan ment, fölvetett élénk tekintetével a nemes szarvasra emlékeztetett." 1865-től a debreceni társulat tagja, majd 1875-től ismét a Népszínházban lépett fel. A Peleskei nótárius Baczur Gazsijának szerepében aratott sikert, művelt, finom humorú színész volt, aki főleg vígjátéki figurákat alakított kiválóan. Gondy és Egey debreceni fényképészek több felvételén szerepel, feleségével is.

Virágh Gyuláról (1839-1891) Kassai a következőket írja: „Kedves, jóízű komikus, igen jószívű ember. Legjobb volt zsidó szerepekben, de… egyéb szerepeiben is igen kedvelték zuborgó kedélye és ötletességéért. (Kissé hadart.) A budai Népszínház első bezárása után nem akart többé vidékre menni; vendéglői magyar dalénekes lett Pesten." Az említett mulatók, a Komló- és a Beleznay-kert kedvelt belvárosi kabarék voltak, ahol "igen jó erők" kuplékat énekeltek, és olyan híres prímások, mint Rácz Pali és Patikárius Ferkó szolgáltatták a zenét. Virágh Gyula jegyzőként halt meg.

Az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárában található Pesky Ede felvétele a Peleskei nótárius című énekes bohózat szereplőivel, akiknek azonosítása nem teljesen egyértelmű. Az előadásnak 1861. április 13-án volt a premierje, majd még négyszer került színre a szeptemberi nyitásig. A fotó verzóján szereplő meghatározások nem egykorúak, és legalább három kéztől származnak. Molnár ezt írja az emlékiratában: „Soha olyan vasas németeket, mint Együd, Partényi, Virágh, Horváth Vincze, Alajos, Zádor és V. Kovács József voltak! De Simonyi is - a későbbi híres Dunanan papa - igen kitűnő Zajtay volt, nem különben Együd Baczur Gazsiban, (mert ezzel egy vasasnémetet is játszott) valamint Virágh, Hopfen a sörfőző szerepében és Zarka (tánczmester) a mexikói vőlegényben, Alajosné Tóti-Dorka géczi boszorkányban." Pukánszkyné Kádár Jolán szerint: „Molnár tévesen mondja, hogy Simonyi, a későbbi híres Dunanan apó, játszotta Zajtayt; Simonyi ekkor még nem is volt a társulatnál."

Zádor Zoltán, Pártényi János, Simonyi Károly, Alajos János, Virágh Gyula,Vasvári Kovács József
Gaál-Thern: Peleskei nótárius, 1861. április 13., Pesky Ede felvétele 

OSzK SzT, KA 5748/8

Kassai Vidor szerint Simonyi „magas, sovány ember, eredeti alak... úgy beszélt, mintha mindig náthás lett volna... Az orra különben ferdén is állt..." A korábban bemutatott Két huszár és a Szinháztörténeti Intézet alábbi (Dunanan apó) fotója alapján megállapítható, hogy a csoport közepén álló színész valóban Simonyi Károly. Balról az első Zádor Zoltán, akiről Kassai azt írja: „magastermetű, vállas férfi. Ez is különös ember volt, amennyiben ilyen atléta létére folyton holmi incifinci komikus szerepek után kapkodott, mint pl. Fipsz, a híres nőszabó”. Erről a szerepéről fénykép is készült, ez segít az azonosításban. A csoport másik szélén Vasvári Kovács József áll, több képe ismert, összevetést kínálhat egy későbbi felvétel, amelyen Csepreghy A sárga csikójának bőgős cigányát alakítja, vagy az, amelyiken Harmath Emmával látható. Simonyitól jobbra Alajos János, Kassai leírásában "kisded, köpcös emberke", mellette Virágh Gyula, Simonyitól balra pedig a kissé kancsal Pártényi János látható.

Simonyi Károly és Vincze János mint Dunanan és fia
Offenbach operettjében 

OSzK SzT KA 5748/7 - OSzMI Fotótár A 2458.1/2

Vincze János 1898. október 4-én halt meg gyomorműtét következtében. A lapok hírt adtak a haláláról, de több helyen – tévesen - Józsefként említik. Ez a félreértés lehet az oka, hogy több ismert fénykép esetében is ezzel a névvel találkozhatunk. Vincze János egyik kiemelkedő alakítása Offenbach Dunanan apó és fia utazása című három felvonásos francia operettjében Dunanan fia, Patroclus szerepe volt. A Barabás és Fájth által készített színpadi jelenetképek egyik variánsa Tatzelt Vilmos kőrajzaként a Rózsavölgyinél megjelent kotta címlapjára került. Az OSzMI Fotótárának Kerényi Ferenc színháztörténeti művében is közölt képe és az OSzK SzT felvétele - ez utóbbin az évszám is helytelen, hiszen a darabot 1863. január 17-én mutatta be a Népszínház – mind Józsefet adnak meg János helyett.

Vincze János és Libera Gizella (?) 

A következő két kép is Vincze Jánost (1835-1898) ábrázolja. Jelmezében egyedül a cifraszűr a változó elem, talán a két szerep is azonos, bár a képeket valószínűleg különböző alkalmakkor készítették. Kassai Vidor így ír: „Vince Jancsi. Zömök, középtermetű, szélesmellű, erős, öblös tenorhangú népszínmű- és operett-énekes, - hiányosműveltségű, de bőkedélyű, eredeti egyén. Igen különös szokásai voltak: főzött, mosott, vasalt, tyúkokat ültetett s vizsgálta, melyik tojós, és egyéb, ezekhez hasonló asszonyi dolgokat végzett. Színpadon is szeretett nőket játszani és igen mulattató volt; úgy is hívták: Vince Jancsi kisasszony. Ez se ment többé vidékre, hanem szintén vendéglői énekes lett. Majd erős hangjáért az Opera karába jutott s mint a magy. kir. Opera tagja halt el a kilencvenes években.” A Komló-kert nőimitátoraként is emlegették.

  

 Libera Gizella (1844-?) Gondy és Egey képén, 1865-6

(Déri Múzeum, Debrecen) 

Nem tudni bizonyosan, hogy a fenti képen Libera Gizella-e Vincze János partnere, mert a társulatnak több, húsz év alatti nőtagja is volt ekkoriban, de Libera neve szerepelt legtöbbet az újságokban. Talán ez a debreceni fénykép mutat valamennyi hasonlóságot az előzővel. Kassai Vidor leírásában: "Kisded termetű, csinos leányka, drámai és vígjátéki színésznő. Sok szívbeli harca után odahagyta a színpadot, férjhez ment Leveleki Molnár Ágoston özvegy földbirtokoshoz, aki igen derek magyar úr és a magyar színészetnek nagy pártfogója volt. Ennek halála óta Liberáról mit sem tudok."

Pártényi János mint Márton csikós
  Szigligeti-Szerdahelyi: "A csikós" c. népszínművében

Pártényi János 1834-ben született (negyvenhat évesen halt meg), tehát a fenti képen harminc körül járt. Azért feltételezhető, hogy róla van szó, mert fellépett Szigligeti Ede és Szerdahelyi József népszínművében, A csikósban, amelyet Molnár György társulata két alkalommal, június 2-án és november 7-én adott elő 1861-ben. „Kis középtermetű, kissé kancsal nézésű, eredeti jóízű magyar paraszt-színész és komikus. Kitűnő szerepei voltak: Szigligeti Csikós népszínművében Márton vén csikós, Szigeti József Vén bakancsosa, Szép juhászban Bálint bácsi és egész sereg magyar paraszt szerepben jeleskedett.” Az is egybevág Kassai Vidor leírásával, hogy Canzi és Heller felvételén egy kutya heverészik a csikós lábánál. „Szerette a kutyát; mindig volt neki és különféle módokon szerette magával a színpadon szerepeltetni. Nagyon okos kutyája volt Budán is. Úgy szoktatta, hogy amikor ő ásított, a kutya is ásított. Egész verseket ásítottak így ketten a színpadon, a közönség és társai mulattatására.”

Bényeiné Harmath Emma (1843-1915)

Harmath Emmáról viszonylag sok felvétel maradt, ezért könnyen azonosítható Canzi és Heller fényképén. Kassai Vidor ezt írja róla: "Harmath Sándor főpénztárosunk leánya. Ekkor (1861) éppen felserdült fiatal népszínmű- és operetténekesnő. Kisded termet, hosszas ábrázattal. Különösen kedves volt a Dajka című operettben, meg az Ördög pilulai látványos darabban, mint a Bohóság istennője.  Férjhez ment Bényei István szerelmes színészünkhöz. Azután végig játszotta a vidéki színpadokat. Ma mint az Országos Színészegyesület nyugalmazott tagja babérain pihen és csak magának énekelget."  Ezen a képen talán ugyanúgy Rózsi Almási Balogh-Balázs Honvédhuszárok című népszínművéből, mint az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet fotóján. 

 Harmath Emma a Honvédhuszárokban

és Vasvári Kovács Józseffel a Szerelmes kántorban

OSzMI Fotótár A 3819.1/1 - OSzK SzT KA 10.772/1

Milyen célt szolgálhattak az itt bemutatott fényképek? Nyilván mindegyik ugyanazt. Nem külön-külön gyűjtötték össze őket, nem egy magánszemély kollekcióját képezték. Minden személyes jelleg - aláírás, dedikáció, emlékeztető feljegyzés - hiányzik róluk. Léteztek ekkoriban hivatalos, testületi fénykép-albumok is, a Népszínház történetéből sem hiányzik az ilyen: „Streliszky fényképészeti műteremében egy album készült el, mely a budai népszínház összes nő- és férfitagjainak jól talált arczképeit foglalja magában. Az album Batthyány-Appraxin Júlia grófné számára van megrendelve.” (Nefelejts, 1862/1/4). Csakhogy az ilyen albumokba a társulat tagjainak civil ruhás, formális, többnyire mellképes fotóit rendezték.

Nem valószínű, hogy a hordozó kartonok alsó részét a fényképész nevével együtt levágták, mert a verzókon sem található pecsét vagy utalás a készítőre. Az is szembeötlő, hogy a képeket majdnem egyforma, gyengébb minőségű, barnás árnyalatú, s nem a hagyományos vevőkörnek szánt, világosabb és elegánsabb kartonokra ragasztották, s mintha mindegyiket egy nagyobb ívből, nem túl óvatosan vágták volna ki. Ebből arra következtethetünk, hogy a képeket nem végterméknek, hanem talán a nyomdai sokszorosító folyamat köztes állomásának szánták. Az egyik fotóról készült is litográfia. Vajon a Hölgyfutár kezdeményezte a melléklet kiadását, vagy Molnár, akiről Pukánszkyné azt írja: „A zajos társas mulatságok is sokba kerültek Molnárnak, de hát ez már az adminisztrációhoz tartozott; a cimborák újságírók lévén, igy lehetett a "jó sajtót" biztosítani. …a sajtótudósitások nyomán kapta a hír szárnyra alakításaikat és hívta fel rájuk a Nemzeti Színház vezetőségének figyelmét.” A fényképek talán a legsikeresebb darabokból összeállított kínálatot jelentették, amelyből egy szerkesztő kiemelhetett egyet, hiszen – nem kis mértékben Molnár akcióinak köszönhetően – a sajtó részéről rendszeres érdeklődés irányult a Budai Népszínház felé.

Vasvári Kovács Józsefnek a színház második

ciklusára kiadott emléklapja, 1868

1863-ból ismert Marastoni József hat, nagyméretű litografált lapja, amelyen a Nemzeti Színház neves színészeinek mellképe körül a leghíresebb szerepeikből vett nyolc kis jelenet látható. Cenner Mihály rámutatott, hogy pl. Egressy Gábor esetében a kis szerepképek egy vázlatkönyv ceruzarajzaira vezethetők vissza. Talán ezeknek a fényképeknek is hasonló funkciót szántak, s egy emléklaphoz készültek, amelyen a Budai Népszínház homlokzati képét a legsikeresebb darabokból vett jelenetek vették volna körül. Egy ilyen emléklap az anyagi hasznon mellett, reklámfogásnak is hasznos lett volna. Nem tudunk ilyenről, de ismerjük Vasvári Kovács József díszes emléklapját, amelyet a színház második ciklusára adott ki, 1868-ban.

A budai oldalon a raktárépület még átalakítás előtt

Oscar Kramer felvétele, részlet, kb. 1860

   

A Budai Népszínház 1867 körül

Ismeretlen fényképész felvétele, részlet

Másodlagos felhasználás...

Canzi és Heller: Vincze János és darabbéli partnere

Érdekes példája a fényképek másodlagos felhasználásának, hogy Canzi és Heller felvételét a hetvenes évek elején, amikor nagy divatja volt a színezett, népviseletes fotókártyák gyűjtésének, valaki elővette, és átdolgozta, ilymódon alkalmassá téve a műfaj elvárásainak.