Canzi Ágost:
(1808-1866)
Négy akvarell portré
Ruprecht János (1798-1852) és Adél (1826-1860)
Canzi Ágost önarcképe, olajfestmény, 1853 körül
Johann Christian Schoeller: Caterina Canzi (?), vízfestmény, 1828
Reinöhl: Gedenkblatt, 1911 - Boris Wilnitsky Fine Arts
Canzi Ágost (1808-1866) talányos állomásokkal tarkított életútja immár nyitott könyv, amely csak arra vár, hogy gazdagon illusztrált album, vagy akár életmű-kiállítás keretében táruljon fel a nagyközönség előtt. Egyedül a világ minden táján szétszóródott műveinek összegereblyézése jelenthet szinte megoldhatatlan feladatot. Martin néven, Fortunat Kanz könyvkötő kilencedik gyermekeként született Badenben. Nővére, Katherina (1802-1890), akinek zenei tehetsége hamar szárba szökkent, Salierinél folytatott tanulmányokat, 1821-ben a bécsi Hofoperben debütált, majd német és olasz dalszínházaknál vendégszerepelt. Nevét, a kor divatja és nyilván az itáliai közönség kedvéért „Canzi"-ra olaszosította. Stuttgartban telepedett le, és a Hoftheater Kammersängerinje lett. Szárnya alá vette öccsét, aki a húszas évek végén kezdte tanulmányait a stuttgarti Königliche Kunstschulén. Ám Martint hamarosan Párizsban találjuk, egy 1847-es forrás szerint tizenkét évet töltött a francia fővárosban. Ingres-nél tanult, és kiállított a párizsi Szalonban, egy képét aranyéremmel jutalmazták. Műveit „Canzi"-ként szignálta, és állítólag mestere tiszteletére nevezte magát Augustnak. 1840-ben visszatért Bécsbe, és neo-klasszicista képzését a biedermeier ízléshez próbálta igazítani, bár képeit többször vádolták hűvös távolságtartással.
Canzi Ágost:
Hedvig Sophie Taglioni, olajfestmény, vászon, 1833
Női képmás, vízfestmény, papír, 1850
Staatsgalerie Stuttgart, ltsz.: 1239 – SzM. GrGy. ltsz.: 1925 -1104
Elég, ha összevetjük két hasonló korú hölgy portréját Canzi pályájának különböző szakaszaiból. A Párizsban festett kép az észak-itáliai reneszánsz mestereit idézi klasszikus, lényegre törő kompozíciójával, a sötét háttér kiemeli az ábrázolt személyt a hétköznapok valóságából, a nő arca kifejezéstelen, talán kissé távolságtartó. Egyedül a részletek kidolgozására fordított figyelem, a vállra boruló csipke vállkendők aprólékos megfestése közös. Két anyáról van szó, de a családi kötelék csak a második kép esetében nyilvánvaló, a csuklón viselt miniatűr portré a szeretett gyermeké, az asztalra állított férfiképmás, egy elvesztett családtagé, talán a férjé lehet. A díszes óra is (szárnyas nőalak ölében alvó puttóval) az elmúlásra utal, de legjobban a fájdalmas tekintet jellemzi a nő lelkiállapotát.
M'elle Taglioni térdképe, litográfia, Canzi festménye (1834) után Mayer, 1838
Canzi Á.: Elegáns hölgy térdképe, olajfestmény, vászon, Párizs, 1835
ÖNB, PORT_00148211_01 POR MAG - Dorotheum árverése, 2015. 04. 23., 1119 sz.
Madame Taglioni (1783-1862) képe nem összekeverendő lánya, a táncosnő Marie Taglioni (1804-1884) portréjával, amelyről ma csak egy kőrajz másolat áll rendelkezésre. Az eredeti Canzi festmény az 1834-es Szalon kiállításán szerepelt 275-ös szám alatt. Canzi a párizsi években több előkelő dámáról festett és állított ki portrét, akiknek kilétét homály fedi, mert a címekben csak nevük kezdőbetűje szerepelt. Ilyen lehet a fenti szép képmás is, amely felveti a kérdést, nem futhatott volna be festője nagyobb nemzetközi karriert, ha Párizsban folytatja működését?
Canzi másolata (1841) Léopold Louis Robert: Le Retour du Pélerinage
à la Madone de l'Arc (1827) című festményéről
Canzi: Szüreti ünnepély Vác vidékén (Tahi szüret), olajfestmény, vászon, 1859
The Royal Collection, London, RCIN 406998 – MNG ltsz.: 2709
Canzi jól ismerte a kortárs festészeti irányzatokat és technikailag is felkészült volt. Mi sem bizonyítja ezt látványosabban, mint a svájci Léopold Louis Robert évszakokat és népszokásokat megelevenítő két allegorikus képéről - a Buckingham Palota megrendelésére - festett másolata. Összevetve a gondosan koreografált táncjelenetet a váci szüreti vonulással, nehéz megérteni, mi lehetett a festő szándéka ezzel a zsúfoltnak és esetlegesnek tűnő csődülettel? A kép sikere talán annak köszönhető, hogy Canzi rátapintott a magyar néplélekre. A jelenet szereplői nem tudnak, és nem is akarnak összhangban viselkedni, kitekintgetnek a képből, egymással, vagy magukkal vannak elfoglalva, egyéni vonásokat viselnek, ugyanakkor típusokat is képviselnek. Ekkoriban magyarnak lenni, ha nem is állandó lázadást, de mindenképpen öndefiníciós feladatot jelentett. A kép a nemzetté válás, a nemzeti identitáskeresés pillanatát rögzíti szociográfiai pontossággal. Lehet, hogy Canzi szeme már ekkor fényképész üzemmódban működött?
Adéle Ruprecht rajza Orczy Ferenc „Magyar táncz”
zongoradarabjának kottáján, 1843
A Honderü műmelléklete, 1843-02-25 / 8. szám
Hasonló érzésünk támad az Emich Gusztáv lapkiadói tevékenységét beindító Honderü 1843-as első számához mellékelt kotta címlapjának litográfiáját nézve. A bálteremben az arisztokrata társaság visszafogott táncmulatsággal szórakoztatja magát, mikor az egyik pár férfitagján erőt vesz a magyar virtus, és ennek, a helyzethez kevéssé illő táncmozdulatokkal ad kifejezést. A rövid zongoradarab szerzője a huszonöt éves báró Orczy Ferenc, aki unokatestvérének, báró Wenckheim Lászlónak ajánlja műkedvelő kompozícióját. A zene illik a képhez, az ismétlődő, gyerekes dallamocskát néhol magyaros motívum zárja le. Ez lenne a „magyar tánc”. A jelenetet a tizenhét éves Adéle Ruprecht rajzolta, akinek nővérét, Marie Caroline Josepha Ruprechtet Canzi Ágost vette nőül tíz évvel később.
A Ruprecht család
Ruprecht János:
Ismeretlen magyar nemesek miniatűr vízfestményei, 1827
Boris Wilnitsky Fine Arts, ebay.de - altekunst-vienne.com
Johann Ruprecht (Rupprich) 1798. március 6-án, egy zsellér második fiaként született a morvaországi Hoflenzben (Mlýnický Dvůr). Kortársai bécsi művészként említik, tanulmányait valószínűleg az osztrák fővárosban folytatta. A bécsi festészeti akadémia 1828-as kiállításán a 144-es szám alatt állították ki miniatűr portréját. A magyar újságok lapjain először a húszas évek végén találkozhatunk a nevével, a pozsonyi országgyűlés követeit festette és litografálta. 1827-ben Sopron vármegye követéről, az Akadémia létrehozását nagyhatású beszédével előmozdító felsőbüki Nagy Pálról festett és litografált portrét, s a levonatokat az országgyűlési ifjúság több neves irodalmárnak, köztük Toldy Ferencnek is elküldte, aki Kazinczy Ferenchez intézett levelében felveti, hogy a „lelkes ügyes művész” Kazinczyt is kőre rajzolhatná. Toldy a profil beállítást ajánlja, de később elveti az ötletet. Kazinczynak nem tetszett Ruprecht „affectált nézésű” Döbrentei litográfiája, és a hibás feliratot is szóvá tette. Mint írja: „engem [Thugut] Heinrich olajban, Ferenczy [István] márványban dolgozának, ’s ez a’ két barátom nekem halhatatlanságot ada.” Ruprecht képe valószínűleg ezért nem is készült el.
Ruprecht János 1827-ben készült litográfiái:
Gr. Gvadányi Ignác - Felső Büki Nagy Pál - Nagy Ajtai Cserey Farkas
gr. Starhemberg Károly Pál - Bene Ferenc - Döbrentei Gábor - Mérki Piller Imre
ebay.de - MNM TKCs 85 64 - Pannonhalma Főapátsági Múzeum
PFM - ÖNB, PORT 00072318 01 POR MAG - ÖNB, Pg 466:I(2) POR MAG - ÖNB, Pk 3001, 1213 POR MAG
A Vörösmarty Mihály szerkesztette Tudományos Gyűjtemény 1828/VIII. kötetében Zádor György ezt írja Felsőbüki Nagy Pál litográfiájáról: „a’ jeles férfiú’ közkezeken forgó képei között, méltán ezt tarthatni leghüvebbnek 's legszebbnek”. A kőrajzból három Ruprecht-változat ismert, nem beszélve a többi, más szerzőjű variánsról. Az Archiv für Geschichte, Statistik, Literatur und Kunst 1827 novemberi számában Josef Freiherr von Hormayr beszámol néhány, Johann Ender bécsi műtermében készülő portréról, köztük Nagy Páléról is. Bár ez a festmény mára elveszett, a Taschenbuch für die vaterländische Geschichte 1831. évfolyamának metszete (pp. 336/337) minden bizonnyal Ender festménye után készült. A két ábrázolás összes eltérése ellenére is kijelenthető, hogy Ender Ruprecht kőrajza után dolgozott, erre utal az árulkodó, homlokba hulló hajfürt. A Tudományos Gyűjtemény hét másik követ litografált képéről is említést tesz, ezek a lapok többnyire fellelhetők különböző gyűjteményekben, bár A magyar kőrajzolás története a XIX. században Ruprechtet külföldi művésznek tekinti, és nem tárgyalja. A lapokat a bécsi kőnyomó intézetben nyomták.
Ruprecht János: br. Wesselényi Miklós és ifj. Balogh János, litográfiák, 1835
Egyetemi Könyvtár és Levéltár, ltsz.: RD24103 és RD21561
A konzervatív Ponori Thewrewk József Magyar Pantheonjából az 1832/36-os pozsonyi országgyűlés tagjainak litográfiái közül kimaradtak az ellenzéki követek, ezért az országgyűlési ifjúság 1835-ben megbízta Johann Ruprechtet két hűtlenségi perbe fogott képviselő, báró Wesselényi Miklós és ifj. Balogh János portréjának elkészítésével. Az arcképek keletkezésének történetével Fejős Imre foglalkozott a Magyar Művészettörténeti Munkaközösség 1951-es Évkönyvében, és említ egy festményt, amelyet Kardos Samu tévesen Barabás Miklós műveként publikált (ld.: Báró Wesselényi Miklós élete és munkái, 1905). A festmény vitathatatlanul Ruprecht kőrajzáról készült, de szignálatlan, így akárki festhette. Kazinczy 1828-ban írja, hogy Wesselényiről Simó Ferenc festett portrét, és az Aurora 1834-es címlapképe is a bárót ábrázolja Carl August Schwerdgeburth acélmetszetén, amely Johann Nepomuk Ender rajza után készült. Az ismeretlen festőjű eredetit Széchenyi István engedte át Bajzának másolásra (ld.: Széchenyi levelei). A metszet, amelyen Wesselényinek még nincs oldalszakálla, néhány évvel a Ruprecht-kép előtt készülhetett. A két ellenzéki politikus kőrajzát csak nagy nehézségek árán sikerült Pesten kinyomtatni, az ábrázoltak vezetéknevén és a művész tükörírásos szignatúráján kívül nem szerepel rajtuk más. Szabó János litográfiája Wesselényiről a Schwerdgeburth-metszet után készült, Szakmáry József is őt másolja, de már ismeri a Ruprecht-litográfiát, mert szakállal egészíti ki a portrét. Balogh János kőrajzát a Regélő mellékleteként, és önállóan is árusították. Torsch Leó másolatában a Rajzolatok 1836/6-dik számában a „Nemzeti Képtár” metszetsorozat egyik darabjaként is megjelent.
Barabás Miklós Vinzenz Priessnitzről (1799-1851) készült 1839-es vízfestménye
Ruprecht János kőrajza, amely a bécsi Johann Höfelich nyomdájában készült, 1840
magántulajdon - National Museum of American History, inv.: 1991.0664.0016
Barabás Miklós rossz véleménnyel volt Ruprechtről, erről az Önéletrajzában számol be. 1839 májusában Gräfenbergben járt vízkúrán, és lefestette a gyógyintézet igazgatóját Vinzenz Priessnitzet. A vízfestményről a bécsi Mahlknechttel akart acélmetszetet készíttetni, de megelőzték: „egy Ruprecht nevű nyegle bécsi festő a ki mindenhová betolakodott, Lichtenstein herczegnénél meglátta az én Priessnitz-arczképemet s ebből hasznot akart meríteni. A herczegnét megkérte, hogy az album egyik szép tájképét engedné a lányának lemásolni s ezzel az ürüggyel kicsalva az albumot, haza vitte s leányát azonnal odaültette, hogy Priessnitz arczképét kőre rajzolja le …a kőrajz egy vagy két hét alatt már több száz példányban elterjedhetett a gräfenbergi vendégek közt.” Érdekes a lap díszes keretezése, amely a Matthias Rudolf Toma (1792-1869) bécsi nyomdájában megjelent "Der Mensch und sein Beruf" litográfiasorozatra hasonlít. Ruprecht ismert művei kizárólag a magyar közönség érdeklődésére tartottak számot, ez az egyetlen, amely szélesebb körben is sikert érhetett el. Még Höfelich nyomta, de ekkor keletkezett többi lapja már Tománál készült. A litográfia inkább Johann Ruprecht, semmint az akkor 13 éves Adél (Etelka) munkája lehet.
Ruprecht J.: Bánffy László, vízfestmény és kőrajz, 1840
MNM TKCs, ltsz.: 72.129 és 9981
Lichtenstein hercegné említett albumába Barabás Miklós egy Wesselényit ábrázoló akvarellt is készített (Műjegyzék 567. sz.). Ez volt Barabás negyedik portréja Wesselényiről. 1836-ban olajban festette meg, és litográfián is ábrázolta (M. 296. és 342. sz.), majd 1838-ban egy újabb kőrajzot készített a báróról a „maga használatára” (M. 466. sz.). 1836-ban nemigen lehetett alkalma személyesen találkozni Wesselényivel, képe az Aurora metszete és Ruprecht litográfiájának hatásáról vall. De nemcsak Barabástól tudjuk, hogy ekkoriban Ruprecht is Gräfenbergben időzött, a Társalkodó 1840/3. számában Bánffy László halálával kapcsolatban is szóba hozzák. „Az országgyülési ifjuság legalább képben akarta birni, kit a’ végzés elragadott [Bánffyt], ’s Ruprecht ügyes festész által, ki Wesselényit Gräffenbergben a’ leghivebb hasonlóságban vevé le, a’ terítőn lefösteté, ’s e’ mellképet kőnyomatban kiadatni megrendelé.” Az inkább vicclapba illő, karikatúraszerű festmény és litográfia aligha tett jó szolgálatot az elhunyt emlékének.
Barabás M.: br. Wesselényi Miklós, akvarell, 1839
Vende Ernő: A magyar irodalomtörténet képekben, 1905, II. köt. p. 4.
Ruprecht J.: br. Wesselény Miklós miniatűr portréja, 1839
vízfestmény, elefántcsont
BTM Kiscelli Múzeum, ltsz.: 29.641
Barabás gräfenbergi Wesselényi akvarellje valamivel idősebbnek ábrázolja az akkor már betegeskedő bárót, míg Ruprecht saját, 1835-ös grafikáját használta az elefántcsont miniatűrhöz, csak a ruhán változtatott, ezt azonban - mivel nála volt a Lichtenstein-album - valószínűleg Barabás nyomán tette. A portré Deák Ferenchez került, feltehetően viszontajándékul Wesselényitől, amikor „Deák Ferencz, engedve a’ barátság’ fölhívó szózatának, báró Wesselényi Miklós’ számára, e’ napokban jeles művészünk, Barabás, által le hagyá magát festetni.” A Ruprecht-kép 1949-ig az Országgyűlési Múzeum Deák-szobájában volt, majd a Nemzeti Múzeum átengedte a főváros Történeti Múzeumának. Azt is érdemes megjegyezni, hogy Franz Eybl 1842-es litográfiája ennek a portrénak a vonásait másolja fordított állásban, meg is jegyzik róla: „az élethű arczkép mindenkit meglepend, melly nem a most testileg szenvedő, hanem a korábbi munkás férfiút tünteti elénkbe a szellemiség teljes kifejezésével.”
Deák Ferenc egyik első képmása
2 - Ruprecht János: Deák Ferenc, litográfia, 1839
Ruprecht János Deák Ferencről készült, eddig ismeretlen litográfiája profilból ábrázolja a harminchat éves politikust. Ez a képmás is kevéssé előnyös, inkább karikatúraszerű, noha feltűnnek rajta a később is jellemző vonások. Nem véletlenül üdvözli így Franz Eybl Pestre érkezését a Századunk 1842-ben: „Szükség is volt olly jeles férfiak arczképeit hiv másolatban birni, mert a mult országgyülés alatt s után az ifju társulat által kiadott arczképek bizony csak torzképei voltak inkább mint hiv másolatai a köztiszteletben álló férfiaknak.” Talán ez az ábrázolás is közrejátszott abban, hogy Deák a későbbiekben elzárkózott az „arcképezéstől”. Mivel a kőrajz Angliából került elő, és a név angolos változatban szerepel a portré alatt, elképzelhető, hogy a lapot Deák ajándékozta egy idelátogató, majd a hazájába visszatérő szigetországbelinek. Az írás jegyei hasonlítanak az MTA könyvtárában őrzött 1845-ös Vörösmartynak címzett Deák-levél egyes vonásaihoz.
1 3 4 5 6
ÖNB, NB 532072-B POR MAG - MNM TKCs, ltsz.: 5556 - Wikimedia Commons (MTA) - MNM TKCs, ltsz.: 5557
ÖNB, PORT 00069292 01 POR MAG
Deák első portréja, a szakirodalom által nem hitelesített, korai Josef Kriehuber kőrajz (1) olyan jegyeket visel, melyek később nem szerepelnek ábrázolásokon. Ilyen a pedert, vékony bajusz, a légyszakáll és a még tokátlan áll. 1833 körül, Deák képviselőségének első éveiben készülhetett. Az 1992-es Deák-ikonográfia első tételéről, Faustin Herr litográfiájáról (3) Cennerné Wilhelmb Gizella azt feltételezi, hogy a művész saját miniatűr portréját rajzolhatta kőre. Az erre a típusra visszavezethető összes ábrázoláson Deák választéka valóban rossz oldalon van. Szakmáry József litográfiájának 1836-ra datálása kizárható, hiszen a lap felirata Deákot „volt” országgyűlési követnek nevezi, tehát későbbi. Barabás Miklós 1841-es olajfestményén (4) még a kerekded fejtípus és a halántékon előrefésült haj látható. Cennerné szerint Perlasca Domonkos 1842-es, Der Ungar mellékleteként közölt acélmetszete már Franz Eybl kőrajzának (5) ismeretében másolhatta Herr litográfáját, az arc szélesebb és a frizura rendezettebb. Eybl festményén rossz oldalon van a mellény gombolása, a kőrajz után készülhetett. Gerhart Heinrich kőnyomdája az ötvenes évek végétől működött Bécsben, itt készült az Eybl-kép alakjának kezébe könyvet adó litográfia (6), amelyet tévedés lenne az ismeretlen Benesch Pál vízfestményére visszavezetni, hiszen éppen az készült a kőnyomatról jóval később. Az akvarell a győri festő, Benes Pál (1867-1932) ifjúkori stílusgyakorlata lehet.
Ruprecht J.: Mérki Piller László - br. Prónay Gábor - Lónyay Jánosné - gr. Andrássy Károly
MNM TKCs, ltsz.: 122 - 3701 - 7478 - 9963
A Deák-litográfia ahhoz a csoporthoz tartozik, amelynek lapjai már a bécsi M. R. Toma kőnyomdájában készültek. Ezek közül kettőn hasonló, alányomásos technikával foglalták keretbe, emelték ki a portrét. A Deák-grafikáról hiányzik az ábrázolt fakszimile aláírása, és a nyomda sincs feltűntetve, ezért befejezetlennek, (avant la lettre) próbalevonatnak tűnik. Lehet, hogy a sokszorosítás Deák jóváhagyásának hiánya miatt akadt el.
Ruprecht J.: gr. Batthyány Imre - gr. Batthyány István - gr. Majláth János, litográfiák, 1843
MNM TKCs, ltsz.: 79 318 - 351 - 53 998
Ruprechték igazán 1843-ban „robbantak” be a köztudatba, ekkor olvasható róluk a legtöbb híradás. A Honderü már említett száma írja: „Ruprecht ur’ és Etelka leánya’ festészi műhelyében (új Nákóház 3. em.) több igen jól talált arczkép közöl most hagyá el Grimm ur’ csinos kősajtóját koronaőr gr. Batthyány Imre, gr. Batthiany István, és gr. Majláth János urak’ jól sikerült arczképe. Több elkezdett szép arczfestvényeket is látánk, mellyek előbbkelő hölgyek’ számára valának megrendelve. ...E szellemdús művészcsalád - melly néhány hónapi itt mulatása alatt, tömérdek munkahalmaza között is magáévá birta tenni nyelvünket - sok tekintetben megérdemli a közönség’ pártolását.” Úgy tűnik, Ruprecht János hosszabb távra rendezkedett be Pesten, és már Grimm Vince újonnan megnyílt pesti kőnyomdájával dolgoztatott. Vele volt a családja is, tehetséges lányai nála is több figyelmet kaptak a lapokban.
Ruprecht J.: Ismeretlen pár, vízfestmény, 1843 - (Takátsi ?) Frank J. M. litográfiája, 1853
MNG, ltsz.: 1955-5551 - MNM TKCs, ltsz.: 4383 - MNG, ltsz.: 1955-5550
Mivel a Ruprecht családnak két hasonló tehetségű, ám eltérő iskolázottságú tagja volt, ezért ajánlatos az óvatosság apa és lánya munkáinak megkülönböztetésénél. A Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében az indokoltnál talán több Ruprecht Etelkának (Adél) tulajdonított művet találunk. Anélkül, hogy kisebbítenénk az úttörő női művészpályák jelentőségét, valószínűtlennek tűnik, hogy nevesebb személyek, mint Zichy Domonkos püspök (1808-1879), Zsömböry Ede főbíró (1822–1873), vagy Jeszenszky [sic! Jeszenák János (1800-1849) későbbi 48-as vértanú] egy tizenéves fiatal lánnyal készíttették volna el az arcképüket. Persze, másolatok esetében (pl. a Jeszenák-akvarell) Adél szerzősége is felmerülhet. A fenti, házaspárt ábrázoló két vízfestményt is az ő művének tartják. A Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokában őrzik azt a litográfiát, amely tíz évvel a férfi festménye után készült, és valaki a "Takátsi" nevet fűzte hozzá. A portrépár talán berzai Takátsy György (1788-1844) vagyonos görög származású kereskedőt és feleségét Bekella Erzsébetet (?-1865) ábrázolhatja.
„Ruprecht Adéle 847“
„Adéle Schnabel née de Ruprecht 851“
(részlet)
A szerzőség megállapításánál segítséget nyújthat, hogy a művésznő - az apjától való megkülönböztethetőség érthető megfontolásából - legtöbbször teljes nevét - „Adèle Ruprecht“ - használta, és a vezetéknév egyéni karaktere az „R“ betű felső szárának ostorszerű meghosszabbítása. Prágai működése idején férjezett nevén, „Adéle Schnabel“-ként szignálta műveit. A kép, amelynek részlete fent látható, talán házassága évében, még Pesten készült.
Ruprecht Adél: Ismeretlen fiatal lány (és a kép részlete), vízfestmény, 1847
Ruprecht J.: A 84 éves Püchler Teréz bárónő, litográfia, 1844
altekunst-vienne.com - Muzej Slavonije, MuzOsSlav_029Adél 1843-ban tizenhét éves volt, megbízásait nem üzleti alapon szerezhette, a lapokban keltett felhajtás hozhatta az érdeklődőket. Ismerősök családtagjai, fiatal lányok, gyermekek és természetesen saját testvéreinek portréi kerülhettek ki a keze alól. Amikor a műveit már kiállításra vitte, nem maradt el a műbírálat sem. Egymásnak ellentmondó kritikák érték: „élethüség, gyöngéd ecset, biztos szinvonalzás”, de „férfias ecsettel kezeli műveit, túlzottnak látszhatik azon merészség, melylyel az árnyéklatot ’s fényletet osztogatja”, „kissé élesen raká föl színeit”, de „ha rajzára olly figyelmet fordít, mint a színezetre, a magyar festészet egyik hősnője leend”, „a színt tüzesen használá föl, s egy kisé talán rózsaszinű húst festett”, „a kezek és hajzat körüli kis gyarlóságok…”, stb. Talán a Pesti Divatlap cikkírója fogalmazta meg a legpontosabban: [Ruprecht Etelka] „mintha nem egyforma kedvvel dolgoznék; némelly arczképei biztosabb s könnyebb kézzel készültek, mint a többiek; egy kettőnél durvább a festés, a szinzet hamis, és az arczon is készületlenség mutatkozik.”
Mindez a gyakorlat során megszerzett magabiztosság hiányára utal, hiányzik még a rutin, a mindig azonos színvonalon alkotás képessége. Apjának talán kevesebb tehetség adatott, de a technikai kivitelezés nála megbízhatóbb. „Napokban egy igen jól sikerült kőnyomatu arczképet vala alkalmunk megtekinteni, melly Grimm úr’ kőnyomdájának ajánló becsületére válik. A magánmegrendelés’ nyomán készült kép b. Püchler Terézia, özv. Jankovichné assz. ő’ nga arczképe, egy 84 éves tisztelt derék matrónáé [...] - A kép’ jóltalált rajzát Ruprecht ur készíté.” Az idős hölgy apja, a Szent István-renddel kitűntetett Püchler József báró, Mária Terézia titkára volt, Teréz keresztanyja pedig maga Mária Terézia.
Ruprecht Adél: Trattner Károlyi István gyermekei: Zsigmond, Szidónia, Lajos és Sándor, 1845
Ruprecht: Szentgyörgyi Horváth Antal gyermekei: Ernő, Félicie és Zsigmond, 1846
MNM TKCs, ltsz.: 80.449 - Nagyházi Galéria, 280/1. árverés (2022-12-6) 101. tétel
Az első képen Trattner Károlyi István (1794–1863) nyomdatulajdonos, író és ügyvéd gyermekei, Zsigmond (9), Szidónia (20), Lajos (12) és Sándor (10) szerepelnek. Szidónia egy évvel később Canzi festményén (Nemzeti Galéria) már Lenhossék György feleségeként tűnik fel. A második képen Szentgyörgyi Horváth Antal (1809–1871), cs. és kir. kamarás, Sopron vármegye főispáni helytartója, földbirtokos és báró orczi Orczy Paulina (1808–1872) gyermekei láthatók: Ernő (5), Félície (8) és Zsigmond (11). Félície (1838-1920), Széchényi Gábor felesége, zeneszerzéssel is foglalkozott, a „Herzblatt”, a „7 Uhr früh” és a „Dorette” című polkáját Josef Eberle bécsi kiadónál adta ki. A zongoradarabokat leánya, Eugénia születésének idején komponálhatta, az „Immer lustig” 1914-ben jelent meg. 2018-ban Széchényi - Piano Music from a Hungarian Dynasty (1800–1920) címmel a Grand Piano kiadó ezeket a bájos darabokat is CD-re vette Kassai István és Lázár György előadásában. Noha az akvarellek egy év eltéréssel készültek, az aláírások és a kivitelezés különbözősége felveti, hogy két kézről lehet szó.
Adéle Schnabel: Ismeretlen pár portréja, vízfestmény, 1851
Zezula aukciósház, Brno, 62. árverés 2019. 04.13., 65. tétel
A prágai Salon 1854. február 9-i számában (4. évf. 40. sz.) már felfigyelnek Adéle Schnabel portréira, amelyeket Kriehuber mesterműveihez hasonlítanak tökéletes technikai kivitelezésük, természethűségük és szellemességük miatt. A prágai Gesellschaft patriotischer Kunstfreunde kiállításain, a katalógusok tanúsága szerint, szerepelnek is miniatűr portréi 1854 és 1858 között.
Ruprecht János: Józefa Cywińska de Puchała és lánya, Marie (?)
magántulajdon, a badeni Rollettmuseum Nr. 70 kiadványában közölve
A Ruprecht-lányok anyja, Józefa Magdalena Cўwinska de Puchała 1793 körül született Krakkóban, Klemens Cўwinski de Puchała sörfőzde tulajdonos, ház- és földbirtokos, a Regulice-i uradalom urának lányaként. Fiatalon ment férjhez Johann Joseph Alexander Antheshez (1785-1834) az osztrák hadsereg őrnagyához, aki 1815 és 1823 között Troppauban (Opava) állomásozott. Józefa követhette férjét állomáshelyére, harmadik gyermekük Ostrauban (Ostrava) született 1816-ban. Józefa itt talákozhatott Johann Ruprechttel, de a húszas évek közepétől már Bécsben találjuk, ahol több törvénytelen gyermeknek adott életet. Ők - Anthes 1834-es halála után - anyjuk Ruprechttel kötött házassága révén váltak törvényessé. Sajnos, nem mindegyik anyakönyvi bejegyzést sikerült megtalálni, de Adelheid Franciska Agnes (1826), Johanna (1830) Ernestina Justina (1833) és Johann Carl Viktor (1834) születési adatai ismertek. Józefa 1846-ban halt meg Pesten „Ruprecht János Művész Urnak krakói születésű nejeként”. Ruprecht 1852-ben ismét házasodni készült, az esküvőt Vörös Johanna huszonkilenc éves székesfehérvári hajadonnal július 2-ára tűzték ki a belvárosi templomban. A festő az aráért utazhatott Székesfehérvárra, ahol június 30-án gutaütést kapott, és meghalt. Lányai gondos nevelésben részesültek, közülük négyen bizonyosan tanultak zongorázni, 1845-ben a Honderüből értesülhetünk, hogy a Pesti Kör előadásának egyik „élvpontját” a Ruprecht nővérek művészi zongorajátéka jelentette, a négy nővér egy nyitányt játszott két zongorán nyolc kézre. Egy 1837-es bécsi fellépésről a Wiener Theater-Zeitung számol be, az akkor tizenkét éves Marie Ruprecht mellett tanítványa, tízéves húga is fellépett, akinek a nevét a cikkíró sajnos nem említi.
Canzi Á.: Ruprecht Mária, a festő felesége, vízfestmény, 1853
Canzi Á.: Ernestine Ruprecht (?), vízfestmény, 1850-es évek
magántulajdon, a badeni Rollettmuseum Nr. 70 kiadványában közölve
Ruprecht János egyik idősebb lánya, Marie Caroline Josepha, (nevét néha Irmának is fordítják) már 1837-ben elkísérte apját Pestre: „vele van 13 esztendős leánykája Marie k. a. is, ki a’ fortepianót rendkívüli ügyességgel játsza. Benne ritkán tapasztalható erő ’s ezzel párosult művészeti árnyéklat, mechanicai nagy gyakorlottság, sőt gyenge korához képpest ritka érzékeny előadás tünik-ki. Kívánható volna, hogy e’ fiatal csinos művészné, ki múlt marcziusban egy bécsi nyilvános hangversenyben rendkívüli tetszéssel hallatá magát, minket is valamelly nyilvános akadémiában örvendeztetne meg”, írja a Honművész. Reinöhl szerint Liszt tanítványa volt, de hihetőbb, hogy Carl Maria von Bockletnél (1801-1881) tanult, aki Schubert barátja és Brahms mestere is volt. 1842-ban költözött végleg Pestre, legemlékezetesebb fellépése az „érczhegyi szegény csehek” javára rendezett hangverseny volt a kis redoutteremben. Énektanítást is vállalt, fellépésein rövid zongoradarabokat, köztük saját szerzeményeit adta elő, fő attrakciója Johann Nepomuk Hummel h-moll zongoraversenye (No. 3. Op. 89.) volt. 1851-ben a Wiener allgemeine Zeitung igen hízelgő méltatást közölt róla, amelyben a temékeny dalszerzőt - eredetiség, ötlet- és dallamgazdagság tekintetében - Schuberthez hasonlítja. A kor szokása szerint reményteljes művészi pályáját feláldozta a házasság oltárán, 1853-ban kötött házasságot Canzi Ágosttal, ezt követően nem olvashatunk fellépéseiről. Négy gyermekük közül kettőt korán elveszítettek (Rudolf Edmund 1854-1906, August Franz 1855-1857, Marie Ernestine 1857-?, Rosa Therese 1869). Ruprecht Mária 1864-ben, két évvel férje előtt halt meg.
A második kép a Rollettmuseum kiadványa szerint Canzi lányát, Marie Ernestine-t ábrázolja 1865 táján. Mivel Marie Ernestine kilenc éves volt apja halálakor, a képen nem ő látható. Talán az „Ernestine” név zavarhatta meg a szerzőt, aki nem tudta, hogy a családnak volt egy másik ilyen nevű nőtagja, Ernestine Justina, aki 1833-ban született. 1852-es házassági bejegyzése a belvárosi plébániatemplom anyakönyvében található, ekkor tizenkilenc évesen feleségül ment a nála jóval idősebb Franz Hölbling vasúti hivatalnokhoz. Ernestine ezt követően Canzi három gyermekének keresztanyja lett, de 1865-ben már Bécsben élt férjével. A fiatal lány kezében a kotta miatt akár Canzi feleségére, a zongorista Marie-ra is gondolhatnánk, de Ernestine is szerzett zenét, ismert két zongoradarab, amely 1865-ben a prágai Christoph & W. Kuhénél jelent meg, s amelyet az ajánlás szerint szerzőjük, Ernestine Hölbling, sógorának, Carl Schnabelnek ajánlott. A próbálkozás (Harfenklänge és Rêvérie, op. 1-2.) nem talált elismerő fogadtatásra, kritikusa felteszi a költői kérdést, miért nem elégedett meg a szerző a család körében aratott sikerrel, és javasolja a nagyobb nyilvánosság elkerülését a további szerzeményekkel. Franz Hölbling 1870-ben Bécsben halt meg, özvegyét az 1873-as világkiállításon elismerő oklevéllel jutalmazták, mint fényképeket színező retusőrt. Talán nem véletlen, hogy Ludwig Hölbling (1835-?), a hatvanas évek elejétől Bécsben működő fényképész nagybátyját is Franznak hívták. Ernestine neve a bécsi lakónévjegyzékben még a 20. század első évtizedében is szerepel.
Ruprecht Adél: Ruprecht Hedvig arcképe, miniatűr vízfestmény, az 1840-es évek
Ruprecht Adél: A művész és testvére, Hedvig, litográfia
MNG 1927-1500 és 1927-1884
A fenti két ábrázoláson, a Nemzeti Galéria nyilvántartása szerint, Ruprecht Hedvig látható, de ilyen nevű lánytestvérről semmilyen adat nem áll rendelkezésre. A név sem a miniatűr akvarell portrén, sem a két testvért ábrázoló litográfián nem szerepel, ezért azt kell feltételeznünk, hogy az információ Lenkei Károlytól, a műtárgyak tulajdonosától származhat, aki 1927-ben adta el a lapokat a Szépművészeti Múzeumnak, s akit talán családi kapcsolat fűzött az ábrázoltakhoz. Lenkei az 1848-as huszárezredes, Lenkey Károly unokája, maga is katona, nyugalmazott őrnagy volt. Két évvel az adás-vétel után főbe lőtte magát, tettét az újságok anyagi körülményeivel magyarázták. A két képen ábrázolt lány azonosnak tűnik. A litográfia testvérpárja mögött a zongora billentyűzete itt is a zenei képzettségre utal. Hedvig testvére, Adél pontos születési dátuma ismert, 1826. március 9-én jött világra Bécsben. Az előzőkben szinte mindent elmondtunk már róla. 1844-ben szerencsétlen balesetet szenvedett Pesten, egy sebesen hajtó társasági kocsi elgázolta, ami miatt mindkét lába eltörött. 1851-ben kötött házasságot Carl Schnabel vasúti hivatalnokkal, majd Prágába költöztek, ahol két gyermekük született, Melanie (1854) és Hugó (1856). 1860-ban, harmincnégy évesen halt meg Bad Reinerzben (ma: Duszniki-Zdrój, Lengyelország).
A Sotheby's árverése, New York, 2005. ápr. 20, 251. sz. tétel
2005-ben a New York-i Sotheby's 19. századi európai művészeti árverésén kelt el a 251-es számú olajfestmény, amely a leírás szerint Ruprecht Adél szignatúráját és az 1839-es évszámot viselte. A képen látható öt gyerek, háttérben a szüleikkel, a Ruprecht család lehet. Középen Marie (14) gitáron játszik, mellette - sötét ruhája és a földön heverő lovacska játék miatt - a legfiatalabb fiúgyermek, Johann Carl Viktor (5) ülhet, mackószerű kutyával a lába között. Felette, vállán átvetett szalmakalappal, talán Johanna (9) vagy Ernestine Justina (6) áll. Hedvig virágfűzérrel a kezében a kép jobb szélén ül, míg az ifjú festőnő, Adél (13) éppen csak hátrafordul, miközben a térdére fektetett lapra rajzol. Józefa Cywińska és Ruprecht János a bokrok mögött megbújva, nem vesz részt a jelenetben. A legfiatalabb fiúgyermek, Johann Carl Viktor sorsa nem ismert, hacsak személye nem azonos azzal a Ruprecht Károlyéval, aki a hetvenes évek elején az osztrák államvasút építészeti főigazgatója volt, és Pesten is járt, hogy a Boszporusz-hídról készült tervét bemutassa. A vasúti kötődés erősítheti ezt a feltevést.
Canzi Á.: Önarckép, karikatúra, vízfestmény, kb. 1850
Canzi & Heller fényképe: Canzi Ágost (1860-as évek eleje)
SzM Grafikai osztály lt.sz.1926 -1252 - FSzEK BGy - B. 779/28/14
Canzi Ágost 1862-ben társult Heller József fényképésszel, és műtermüket a Kristóf tér 4. szám alatt nyitották meg. Az új technikára ekkor még nem művészi kifejezőeszközként tekintettek, és a festőket gazdasági megfontolások késztették a fényképész mesterség elsajátítására. Barabás Miklós „a laikus közönséggel való érintkezés” nehézségére panaszkodott, mintha az utcáról betérő polgár, aki már meg tudta fizetni, hogy lefényképeztesse magát, nem rendelkezett volna olyan művészi érzékenységgel és kultúrával, mint az arcképét megfestető, tehetősebb réteg. Inkább a művész tehetetlenségéről lehet szó, akinek már nincs korlátlan befolyása az alkotás folyamatára és annak végeredményére. A beállítással és a műtermi kellékek elrendezésével festői hatást tudtak elérni, de az arckifejezések megformálására, a jellemábrázolásra már nem volt akkora hatásuk, mint a vásznaikon. Ha a kamera jelenléte bénítóan hatott az alanyra, hogyan készíthettek volna hízelgő képmást róla? A hirdetés szerint Canzi a képek színezését vállalta, de színezett fotók vagy chromotípiák alig fordulnak elő a fennmaradt művek között. Heller talán arra számított, hogy Canzi megbízói köre követni fogja partnerét a közös fényírdába. Bizonyára a friss, művészi látásmód érvényesülését is várta az egyesüléstől, Canzi egyfajta művészeti vezetője lehetett a társulásnak.
Canzi Á.: Sartori Frigyes Ödön portréja, litográfia, 1854
Giergl Alajos: Sartori Frigyes portréja, olaj, 1860
ÖNB, Pk 3001, 388 POR MAG - MNG
Egy 1854-es, Singer Ödön hegedűművészhez írt ajánlásának hitt, „Seinem Edmund” feliratú portré, természetesen nem Canzi Ágost önarcképe, akinek ilyen szakállviselete nem ismert, hanem Sartori Frigyes Ödön bankár, Giergl Emília férjének képmása. Györgyi Giergl Alajos (1821-1863) festőművész húgáról és sógoráról festett portréját a Nemzeti Galéria őrzi. A kereskedelmi bank igazgatójának olajképe meggyőző bizonyítéka az azonosságnak. A litográfia bécsi példányán az „Eduard Sartory-Wisting” felirat hibás, Sartori Wietingről változtatta a nevét Sartoryra, és nem Eduardnak hívták. 1854-ben, amikor Canzi Ágost fiának, Rezsőnek lett a keresztapja, még korábbi nevét jegyezték be az anyakönyvbe, amelyet később helyesbítettek. A kőrajz ebből az alkalomból készült ajándék lehetett Sartorinak.
Canzi Rezső: Önarckép az "Alte Welt" bécsi művészegyesület egyik albumában,
karikatúra, ceruzarajz, 1899
ÖNB, ltsz.: Pk 3262, II, 20 POR MAG
Canzi Rezső Ödön (1854-1906) nevű fia tizenkét évesen jutott árvaságra. A Ferenciek tere és a Kúria utca sarkán levő Eggenberger-féle könyvkereskedésben kapott munkát, ahol az 1870-es évekig dolgozott. A bécsi képzőművészeti akadémián Eduard Engerthnél tanult festeni, majd mérnöki oklevelet szerzett, és Weber Antal budapesti építész irodájában dolgozott. 1879-ben a gróf Zichy Jenő által kezdeményezett székesfehérvári országos mű-, ipar-, termény- és állatkiállítás pavilonjairól és épületeiről készült rajzait közölte a Vasárnapi Ujság. Ebben az évben Stolp Károly Oszkár könyvkereskedő csődbűntettében vádat emeltek ellene, de bizonyítás hiányában felmentették. Részt vett a korinthoszi csatorna átvágásának munkálataiban. 1881-ben az Ország-Világban jelentek meg „Válságos pillanat”, „Lesben” és „Egy kis baleset” című zsánerjelenetei, amelyek olajképek után készülhettek, mint azt az alábbi kép bizonyítja. A nyolcvanas évek elején Pesten és Bécsben is volt lakása, később végleg az osztrák fővárosba költözött, és Othmar Miethke műkereskedésénél dolgozott. 1906-ban bekövetkezett haláláig az alsó-ausztriai Kritzendorfban élt.
Canzi R.: Szánkózók, olaj, fa, 1880
Nagyházi Galéria 200. aukciója 2014. 05. 27., 265. tétel
Canzi R.: Egy kis baleset, fametszet
Ország-Világ, II. évf. 10. sz., 1881., p. 221.
Irodalom:
Canzi Rezső levele Szentiványi Gyulának. 1899, SZM-KEMKI ADK, Ltsz.: 452/1920
Reinöhl, R.: Gedenkblatt an den Maler August Canzi. Baden, 1911.
Rudolf Maurer: Kunst und Kunsthandwerk im Biedermeier. Die Badener Familie Kanz.
Katalogblätter des Rollettmuseums Baden, 2008
Farkas Zsuzsa: Canzi Ágost embermintái - az értelmezés korlátai. in: Néprajzi értesítő, 92. évfolyam, 2010. p. 145-163.
„Canzi” szócikk (Theresa Wißmann) in: Pariser Lehrjahre, Ein Lexikon zur Ausbildung deutscher Maler in der französischen Hauptstadt. Szerk.: France Nerlich, De Gruyter, Berlin, 2012
Basics Beatrix: Migráció és művészi identitás. in: Múzeumcafé 87-88, 2022, pp. 159-177.
1. Emich Gusztáv (1814-1869)
és felesége, Anderl Jozefa (1822-1878)
„Főúri pár portréja", 1854
Nagyházi Galéria 116. aukciója 2005. 05. 24., 157. tétel
Emich Gusztáv 1814. november 3-án született Pesten. Fiatalon lépett a könyvkereskedői pályára. Párizsban, Lipcsében és Bécsben szerzett szakmai gyakorlatot, 1842-ben megnyitotta Nemzeti Könyvkereskedését a pesti Kigyó téren, s terjesztői és kiadói tevékenységével nagyban előmozdította a magyar irodalom fejlődését, többek között Petőfi verseit is ő adta ki. 1848-ban nyomdát alapított, 1867-ben itt készült a Képes Krónika Toldy Ferenc-féle díszkiadása, amely a párizsi világkiállításon aranyérmet nyert. 1850-től kiadta a Pesti Naplót. Vállalataiból alakult 1868-ban az Athenaeum Rt. 1842-ben vette feleségül Anderl Jozefa Vilhelminát.
Pesky Ede (1863) és Marastoni József (1869) litográfiája
A Családi Kör (1863), a Borsszem Jankó (1868) és a Hazánk s a Külföld (1869) címoldala
Eddigi tudásunk szerint Emich Gusztávról három különböző ábrázolás készült, és ismertek ezek variánsai. A korábbi, Pesky Ede litográfia 1863-ból származik, Pataki József nyomtatta és adta ki Pesten. Erről készült a Családi Kör 1863/49-es számának illusztrációja. A későbbi, Marastoni József litográfiát Friedrich Paterno Bécsben nyomtatta 1869-ben. Ez az ábrázolás került a Hazánk s a Külföld címoldalára Rusz Károly fametszetében. A művész a csokornyakkendő alá a hatvanas évek divatos nyakravalóját rajzolta. A Borsszem Jankó 1868/26-os számának címlap karikatúráját Karel Klíč rajzolta, s mivel Marastoni kőrajza későbbi, talán fényképet használt előképül. Canzi Ágost most beazonosított 1854-es akvarellje azt mutatja, hogy Pesky sem természet után dolgozott, Canzit másolta, és kilenc évvel fiatalabbnak ábrázolta a könyvkiadót. A Hereditas Antivárium 9. árverésének 83. tétele Szokoly Viktor hirlapíró (a Bolond Miska szerkesztője) két fényképalbuma volt. A leírás szerint Emich Gusztáv fényképe is szerepelt a gyűjteményben.
Emich Gusztáv apja (Ferenc), felesége (Anderl Jozefa, 1850) és anyja, (Czigelmeister Klára)
magántulajdon - Hansági Múzeum, Ltsz.: Nr:HAN GyK 95.3 - magántulajdon
Barabás Miklós Emich Gusztávné Anderl Jozefáról 1850-ben készített akvarell portrét, amely 1365-ös szám alatt szerepel a műjegyzékében, és jelenleg dr. Gyurkovich Tibor főorvos hagyatéki gyűjteményének egyik darabjaként a mosonmagyaróvári Hansági Múzeumban őrzik. Az azonosítás nem nehéz, ha összevetjük a két ábrázolást. Hoffmann Edit 1950-ben kiadott Barabás-monográfiájában szerepel két 1841-es olajfestmény Emich Ferencről és feleségéről. A festmények magántulajdonban voltak, de a női portré 2001-ben felbukkant egy árverésen (Nagyházi Galéria 68. aukciója 2001. 05. 22-23. 129. tétel). Gusztáv apja, Emich Ferenc (1779-1825) 1808-ban érkezett Budára, 1809-ben a Tabánban nősült, felesége, Czigelmeister Klára (1781-1821) egy városi tanácsnok lánya volt. Emich kitanulta a pékmesterséget, és 1814-ben letette a polgáresküt. Gusztáv harmadik gyermekként született. Az apa 1841-ben már nem élt, ahogyan első felesége, Klára sem. Halála előtt, 1822-ben újranősült, Dubnitzky Borbálát vette nőül, aki 1841-ben már egy másik pékmester felesége volt. A dátum ugyanakkor fontos évszám Gusztáv életében, ekkor kapott engedélyt, hogy megnyithassa pesti könyvkereskedését.
Emich Gusztáv (II) Wilhelm Lehmann gmundeni fényképész felvételén, amelyet Jules Émile Planchon (1823-1888) francia botanikusnak dedikált az 1870-es évek második felében - Ellinger Ede fényképén, 1888 - Az Athenaeum kiadásában
MNM TF ltsz.: 731/1958 fk - FSzEK BGy ltsz.: bibFOT00002862
Az Emich család négy egymást követő nemzedékének volt Gusztáv nevű tagja: Gusztáv (II) (1843-1911) zoológus, országgyűlési képviselő, könyvkiadó, Gusztáv (III) (1866-1927) politikus, diplomata, kereskedelemügyi miniszter és Gusztáv (IV) (1897-1933) a Magy. Kir. Állami Vasgyárak helyettes igazgatója. A képeken látható Emich Gusztáv (II) a fiumei haditengerészeti akadémián kezdte tanulmányait, majd külföldön tanult filozófiát és jogot. 1865 és 1867 között apja cégvezetőjeként és üzlettársaként működött. Természettudományos érdeklődésének gyümölcse az 1868-ban kiadott A kis lepkegyűjtő című kézikönyv. Sajnos jelentős lepkegyűjteménye – amelyben Magyarországon már kipusztult fajok példányai is szerepeltek – a British Museumba került. Ő alapította az Országos Magyar Kertészeti Egyesületet, de érdekelte a heraldika is, és gazdag könyvgyűjteménye volt, tőle került a Nemzeti Múzeumba egy értékes Corvin-kódex. 1884-től a szabadelvű párt országgyűlési képviselője volt.
2. Lányi Jakab (1816-1879)
„Nemesúr portréja", 1862
Nagyházi Galéria 249. aukciója 2019. 12. 03., 201. tétel
Lányi Jakab a csehországi Hostomice-ben született, fiatalon vándorolt be Magyarországra, pályáját a Kunewalder nagykereskedés ügynökeként kezdte, majd az osztrák hitelintézet pesti fiókjának igazgatójává nevezték ki. Több vezető tisztséget töltött be különböző pénzintézeteknél, alapítója és igazgatótanácsi tagja volt a Pannónia gőzmalom részvénytársaságnak, igazgatója a Pesti biztositó-intézetnek, az Unió viszontbiztosítási társulatnak, elnöke a budai hegyipálya részvénytársaságnak, tagja a Gschwindt-szeszgyár felügyelő bizottságának, tőzsdetanácsos és a Lloyd társulat bizottsági tagja. 1865-től 1874-ig - három cikluson át - a pesti Izraelita Hitközség élén állt. Elnöksége idején honosult meg a Dohány utcai templomban a magyar igehirdetés. 1872-ben épült fel az ország egyik legszebb zsinagógája, a Rumbach Sebestyén utcai, amelynek tervezője az osztrák Otto Wagner, a bécsi szecesszió vezető alakja volt. Az építési költségek jelentős részét az előre eladott templomülésekből fedezték, Lányi a jobb oldal húszas padjának első üléséért 530 forintot fizetett, ami ma közel kétmillió forintos árat jelentene. Elnökként részt vett az ortodoxok és a neológok szakadását eredményező Izraelita Kongresszuson. Igazi neológ volt, a neológia egyik megalapítója. 1874-ben tevékenysége elismeréséül a király lovagi rangra emelte, mint a harmadosztályú Vaskorona-rend birtokosát. Hatvanhárom évesen halt meg.
L. Angerer: Hirschler Ignác, szemészprofesszor, kb. 1860
Ism. fényk.: Moscovitz Mór, az Andrássy család háziorvosa, részlet, kb. 1880
geni.com
Lányi Jakab nem véletlenül visel magyaros ruhát Canzi képén, amely 1862-ben készült, miután Lányit a Nemzeti Kaszinó tagjává választották 1861 végén. Ez azért említésre méltó esemény, mert a Széchenyi István alapította úri társaságba – az alapszabályok ellenére – csak egy zsidó vallású személyt vettek fel 1860 előtt, az Andrássy család háziorvosát, Moscovitz Mórt 1848-ban. Moscovitz az 1831-es kolerajárvány idején szerzett nagy tekintélyt, 1867-ben kapott nemességet, és 1872-ben vásárolta meg a körtvélyesi Szirmay-kúriát, ahol unokája, Lesznai Anna (1885-1966) költő, író, grafikus és iparművész, a Nyolcak vendégtagja fogadta a korszak jeles művészeit és gondolkodóit. A következő bebocsátást nyert hithű izraelita, Hirschler Ignác (1823-1891), szemorvos, a hazai szemészet első jelentős képviselője. Bécsben fejezte be tanulmányait, ahol Anton von Rosas (Rózsás Antal) szemészprofesszor tanársegédeként működött, majd három évig Párizsban volt asszisztens, mielőtt 1850-ben visszatért Pestre, és magánpraxist nyitott. A pesti egyetemen magántanári képesítésért folyamodott, de zsidó volta miatt visszautasították. 1859-től a Szent Rókus Kórház és a Szegénybeteg Gyermekkórház szemészfőorvosa volt. Az orvosok egyesületének titkárává, majd alelnökévé választották. A Magyar Tudományos Akadémiának 1869-ben lett levelező tagja. Elnöke volt a Pesti Izraelita Hitközségnek, és az 1868/69-es Izraelita Kongresszusnak, egyik alapítója a magyar Izraelita Egyletnek. 1878-ban megkapta a harmadosztályú Vaskorona-rendet, és 1885-ben a főrendiház tagjává nevezték ki. 1881-ben vonult nyugalomba. Kettejüket követte Lányi Jakab, Lévay Henrik és még további hat személy, de 1872 után a kaszinó már csak kikeresztelkedett zsidókat fogadott be.
Másolat a MNM TKCs gyűjteményében levő eredetiről, MILEV, 31191
„Az 1830-as, 40-es években kapott lábra Magyarországon a haladó („neológ”) zsidóság mozgalma, részben német és osztrák mintákat követve, de azoktól igen eltérő történelmi körülmények között. E mozgalom fő célja a magyar zsidóság társadalmi integrációjának és az egyenjogúsításnak az előmozdítása, valamint – ennek szempontjait szem előtt tartva – a zsidó vallásgyakorlat és szokásrend mérsékelt modernizálása volt. Eötvös József minisztersége alatt, az ő egyházpolitikai terveibe illeszkedően, a haladó (ún. „neológ”) zsidóság reprezentánsaival egyeztetett koncepció alapján került megrendezésre 1868/69-ben az Izraelita Egyetemes Gyűlés (közkeletűbb nevén: a Zsidó Kongresszus), hogy szervezeti és iskolaügyi kérdésekben új pályára állítsa a magyar zsidóságot. A kongresszus felemás eredményekkel végződött, és a magyar zsidóság szakadásához: egy neológ, egy ortodox, és egy harmadik – jóval kisebb, „status quo”-nak nevezett – irányzat, illetve országos szervezet kialakulásához vezetett.” (Kisebbségkutató Intézet)
Tencer Pál Album (1869) című munkájának második füzetében bemutatja a Zsidó Kongresszus fontosabb képviselőit, és Lányiról is szót ejt egy bekezdés erejéig (p. 21). Ebből az tűnik ki, hogy Lányi a pesti hitközség elnökeként nem részesült kimondottan szívélyes fogadtatásban képviselőtársai részéről. Mindegyik bizottmányból kihagyták, pedig tehetsége és szerzett tapasztalatai miatt jó hasznát vehették volna. A mellőzést Lányi nem vette zokon, ugyanolyan elkötelezettséggel vett részt az üléseken, és próbált befolyást gyakorolni a határozatokra. Egy másik forrás is alátámasztja az említett ellenséges hozzáállást. Egy bizonyos (egyesek szerint álnevet használó) Dr. Friedrich Liebig 1869-ben Bécsben kiadott Photographien aus dem ung. isr. Congresse című munkájában szintén bírálja Lányit. Mint írja, ahhoz, hogy valaki kongresszusi képviselő lehessen, nem elég gazdasági ismeretekkel rendelkezni. Bár nem lehet mindenki Hirschler Ignác vagy Mezei Mór, és örvendetes, hogy Lányi a közügyeknek is időt és figyelmet szentel, de a pesti közösség vezetőjének jobban kellene ismernie a zsidó történelmet és intézményeket, a zsidó irodalmat és tudományt. Talán nem tévedünk nagyot, ha úgy véljük, hogy a Lányi iránt érzett ellenszenv a sokak által túlzásnak hitt asszimilációnak (ld. tagsága a Nemzeti Kaszinóban) is szólhatott.
3. Perger Ignác (1789-1874)
„Férfi arckép”, 1857
Hansági Múzeum, ltsz.: HAN GyK 95.19
Perger Ignác életéről a Fővárosi Lapokban megjelent 1874-es nekrológból, és az Ország-Világ 1908. március 8-diki (10.) számának „Az üveggyártás története” című cikkéből tudható meg a legtöbb. Apja, József (vitriarius), 1754-ben született a bajorországi Pfeffenhausenben. Miután bevándorolt Magyarországra, Esterházy Miklós herencsvölgyi (Hrinyova) birtokán üveghutát létesített 1805-ben. Fia, aki 1789. július 27-én született Pesten, 1811-ben vette át a gyárat, 1817-ben még csak hat munkást foglalkoztatott, de 1824-re annyira felvirágoztatta az üvegipart, hogy egy második gyárat is alapított Szaláncon (Slanec). A negyvenes évek hazai és külföldi iparkiállításain rendre elismerő érmekkel jutalmazták a gyár termékeit. Perger Ignác tevékenyen részt vett a közügyekben is. József nádor alatt a Szépítő Bizottmány alelnöke volt, 1831-ben a városi kültanács tagjává választották, egyik alapítója és igazgatója lett a Pesti Magyar Kereskedelmi Banknak és az Első Magyar Általános Biztosító Társaságnak. A Lloyd-társulat, a Pesti Közúti Vaspálya Társaság alapítása körül is ügyködött, és alelnöke volt a Kereskedelmi és Iparkamarának. 1857-ben megkapta a Ferenc József-rendet, 1869-ben Vaskorona-renddel jutalmazták, majd érdemei elismeréséül 1871-ben nemességet kapott. Kétszer nősült (Szepessy Anna, Valero Katalin), második házasságából öt gyermek született. Nyolcvanöt évesen halt meg.
Az Első Magyar Általános Biztosító Társaság budapesti székháza, V. Vigadó tér
Zograf és Zinsler fényképe, kb.1870
ebay
Az 1850-es évek Magyarországán csak néhány külföldi biztosítótársaság működött, a kisebb magyar vállalkozások hamar csődbe mentek, vagy a biztosítottak csekély száma és az ágazatok különválása miatt nem működtek hatékonyan. Lévay Henrik, aki egy olasz biztosítótársaság pesti ügynökségén dolgozott, változást akart, és a tervhez sikerült megnyernie több közéleti kiválóság támogatását. Az 1857. július 15-i közgyűlésen, hárommillió pengőforintnyi alaptőkével, megalapították az Első Magyar Általános Biztosító Társaságot, amelynek Lévay lett a vezérigazgatója. Mintaszerű vezetésének köszönhetően, a cég lett az egyik legjobban működő hazai pénzintézet, amely többezer ügynökkel dolgozott. 1866-ban vásárolták meg a Vigadó téri panorámás telket a székház új épületének. A terveket Frey Lajossal és Kauser Lipóttal készíttették el. A társaság irodái 1870-ben költözhettek be a teret dél felől lezáró épületbe. A felsőbb emeleteken nagypolgári bérlakásokat alakítottak ki, amelyek bevételével a vidéki kirendeltségek fenntartási költségeit fedezték. A legszebb panorámás apartmanban az alapító-vezérigazgató, Lévay Henrik lakott. A biztosítót és két leányvállalatát kilencvenegy éves működés után, 1948-ban államosították, ekkor jött létre az Állami Biztosító Nemzeti Vállalat.
Reprodukálva, in: Első Magyar Általános Biztosító Társaság, 1857-1907 (Bev. és szerk. Ormody Vilmos) Budapest, Pallas, 1908, pp. 8/9
A fenti képet Benczúr Gyula (1844-1920) 1883-ban, a biztosító társaság megbízásából festette, ajándékul Lévay Henrik vezérigazgatónak az intézmény 25 éves fennállása alkalmából. A jelenet az 1857. július 15-i alakuló ülést ábrázolja, amikor a titkos szavazás után az újdonsült igazgatót a közgyűlés elé vezetik. A nagyméretű alkotás az 1944-es Benczúr-emlékkiállításon szerepelt utoljára, azóta holléte ismeretlen. Bellák Gábor „A »nemzeti tömörülés« képe” című cikkében foglalkozott a festmény jelentőségével, műfaji és tartalmi összefüggéseivel (in: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Bp., 2002). Érdemes néhány állítására reflektálni, majd megvizsgálni a kép fontosabb szereplőinek ikonográfiai hányattatását.
Vitathatatlan a kijelentés, hogy „a csoportportré olyan reprezentatív tartalmak kifejezésére képes, amely a történeti képek rangjára emelheti a műfajt”. A történelmi festészet egyik kulcskérdése a hitelesség, a korhűség, és ezt a kérdést Bellák Gábor is felveti a cikk vége felé: „A »nemzeti tömörülés« hőskorát idézi meg a kép. De melyik korszakot lássuk ennek? Az 1857-es alapítás évét vagy 1883-at, a kép elkészültének idejét?” Egy későbbi korból visszavetítve a múlt mindenképpen torz képet mutat, a nemzeti romantika szemüvegén keresztül pedig nyilvánvalóan idealizált a kép, szigorúbban fogalmazva, meghamisítja a történelmet. Ha úgy gondolnánk, hogy az esemény éthosza – a köz javáért felelősséget érző és cselekedni vágyó polgárok tömörülése - kortalan és általános érvényű, valójában mindegy is, mikor ábrázolják a nemes felbuzdulást. Ekkor azonban elvész a történetiség. A másik állítás: „a csoportportré tehát nem egyszerűen portrék összege, …arcképek csoportja helyett egy csoportnak az arcképe” akkor lenne igaz, ha a művész a csoport tagjait egyszerre, egymás jelenlétében festené meg, nem pedig külön-külön, arcokat rendelve egy kimódolt jelenet alakjaihoz. Talán a holland csoportportrék mestereinél feltételezhetünk ilyet, de Benczúr esetében tényszerű, hogy egyéni, és nem is egykorú arcképek felhasználásával és egymás mellé montírozásával alakította ki a kompozíciót, még akkor is, ha nagy mesterségbeli tudással, dramaturgiailag egységes jelenetet gyúrt a részletekből. Nézzük meg néhány példán keresztül, hogyan dolgozott.
Heller József felvétele, kb. 1867
MNM TF, ltsz.: 2926/1949 fk
Középtájon „…Báró EÖTVÖS Józsefnek, a legnemesebb eszmények emberének költői alakja magaslik fel, keresztbe font karokkal, a gondolat fenségével homlokán és merengő szemében.” Eötvöst az 1842-es Eybl-litográfia óta gyakran ábrázolták összefont karral. Benczúr a ruhától eltekintve, szolgaian másolta azt a fényképet, amelyet Heller Józsefhez kötnek, és 1867-re datálnak. Némileg megtévesztő, hogy létezik „Canzi és Heller”-es változat is, de Eötvös őszes szakálla mindenképpen a hatvanas évek második felét valószínűsíti. Ez egy évtizedes eltérés az eredeti eseményhez képest.
J. Albert után, 1851 - Barabás M., 1855 - Werfer K., 1860 - Mayer Gy., 1860
VU, 51. évf. 13. sz., 1904.III.27., p. 197 - ÖNB, PORT_00069402_03 POR MAG - MNM TKCs, ltsz.: 1245 - WM, 103431/90
Vajon lett volna Benczúrnak jobb választása is? A Vasárnapi Ujság 1904-ben közöl egy arcképet, amely „az ötvenes évek elején ábrázolja Eötvöst, aki akkor emigráczióban volt Németországban. A kép egy Albert-féle müncheni fénykép után készült.” Barabás többször lerajzolta Eötvöst a negyvenes években, legutoljára a Hölgyfutár arcképalbumának négyes portré-együttesében a megfestett esemény időpontjához legközelebb, 1855-ben. A következő ábrázolások már 1860-ból valók: Werfer Károly litográfiája, amely a Divatcsarnok 30. számának mellékleteként jelent meg, valamint az első fényképek, legkorábban talán Mayer György sorozata (álló, ülő és mellkép), majd Simonyi Antal két ülő felvétele (egyiken Loránddal), a következő alkalom Simonyinál, amikor három kép (álló, ülő és mellkép) készült, vagy az a Simonyi kép, amelyről Canzi litográfiája készült a felirata szerint 1861-ben, de a Pesti Hirlapban 1863-ban hirdetve. Az 1865-ös három Schrecker kép, majd Borsos két felvétele 1867-ből. Benczúr Gyula 1884-ben újra megfestette Eötvös önálló, háromnegyedes portréját, amely ma az Eötvös Collegium gyűjteményében található (ld.: Tóth Károly: Eötvös József portréi az Eötvös Collegium gyűjteményében, 2013), és ehhez is a Heller-sorozat (három különböző mellkép és egy térdkép ismert) összefont karú, álló alakját használta.
Barabás M., 1851 - Simonyi A., 1860 - Klösz Gy., 1886
VU, 35. évf. 11. sz., 1888.III.11., p. 182. - MNM TF, ltsz.: 6213/1957 fk - Klösz Gy.: Hazánk jelesei, 1886. - t. 2. 3. kép, FSzEK BGy, ltsz.: BFF 920/17
„ …balkezével üdvözletet intve, áll SOMSSICH Pál, a somogyvármegyei magas gentryből sarjadzott classicus műveltségű államférfiú”, akivel Benczúr igen csúnyán elbánt, hiszen olyan agg vonásokkal ábrázolta, amilyeneket Klösz György fényképén, a nyolcvanas évek végén, hetven felett, és nem negyvenhat évesen viselt. Igaz, nem láthatta Barabás Miklós 1851-es kőrajzát a Pesti Füzetekből, amelynek egyetlen példányát rögtön elkobozták, és csak 1888 körül került elő az Egyetemi Könyvtár ritkasággyűjteményéből, de ismerhette volna Simonyi Antal fényképeit (két álló, egy ülő, egészalakos és két mellkép), vagy az azokkal összefüggésbe hozható grafikákat (Werfer Károly, 1860, Grimm Vince, 1861, Rohn Alajos, 1861). Somssich még Borsos József 1865/7-es Képviselőalbumának felvételén is fiatalabb.
Schrecker Ignác képei a Magyar Akadémiai Albumban, 1865
FSzEK BGy, ltsz.: bibFSZ01430763, bibFSZ01430724, bibFSZ01430479 és bibFSZ01430487
„A kép bal végének hátterét betöltő csoportban a nyitott ajtónál [pillantjuk meg] …ZSIVORA Györgynek, a híres ügyvédnek, jogtudósnak és munkái gyümölcsét a nemzeti művelődés oltárára áldozó hazafinak fél alakját, kezében olvasásra kitárt okirattal”, „a kép hátterében álló TÓTH Lőrinc, a nevezetes jogi író és kedves költő. Benne a Társaság első jogtanácsosát tisztelte”, „ …az asztal szabadon hagyott kanyarulata felé, utolsónak ül Báró SENNYEY Pál, a magas európai szempontú, de nemzeti érzésű conservativ aristocrata”, és „ott ül SZŐGYÉNY-MARICH László és Gróf Apponyi György, a conservativ politikai irány két kimagasló vezéregyénisége. E közgazdasági alapításban való részvételükkel is jelzik, hogy dinasztikus meggyőződésük mellett erős magyarok s hazájuk felvirágoztatásának közügye számíthat reájuk." A fenti alapító tagok esetében egyszerűbbnek tűnt Schrecker Ignác 1865-ös portréit használni, lényegében változtatás nélkül. Nyolc év jelenthet csekély, vagy jelentősebb változást egy ember külsejében. Ha ezt a hitelesebb felvételek felkutatásával járó fáradság megspórolásával magyarázzuk, akkor ez egyértelmű megalkuvást jelent.
Docor és Kozmata, 1869 - Rusz K., 1864
részlet, milev.hu/items/show/31191 - VU, 11. évf. 25. sz., 1864.VI.19., p. 237.
„ ...közülök [a jobb oldal két staffage alakja] azonban ULLMANN Károlynak arczképe emelkedik ki. E jóságos öreg arcz ...tiszteletteljes emlékeket ébreszt...” Benczúr a jobb oldal utolsó alakját, Ullmann Károlyt, Doctor és Kozmata fotójáról másolta, amely a feljebb bemutatott 1869-es zsidó kongresszus tablójához készült (felülről a 3. sor utolsó képe). „ ...a mozgalmas kisebb csoport egy élék mozdulatú, álló alakkal kezdődik. Ez NÁDOSSY István, egy szerény kölcsönös jégbiztosító magyar egylet egyik vezető férfia.” Nádossy István Ürményi József mögül nyújtja előre a jobbját. Ugyanaz történt vele, mint Ullmann Károllyal, csak őt a Vasárnapi Ujság 1864/25-ös számából, Rusz Károly fametszetéről kopírozták a képre.
Simonyi A., 1860 - L. Angerer, 1860 - Mayer Gy., 1860
MNM TF, ltsz.: 5992/1957 fk - VU, 50. évf. 24. sz., 1903.VI.14., p. 385. - FSzEK BGy, ltsz.: 1774/82
Barabás M., 1866 és 1868
MNM TKCs, ltsz.: 2284 - MNG, ltsz.: 50.55 (9998) - EMÁBIT 1857-1907, Pallas, 1908
Gróf APPONYI György a baloldal legszélén ülő alak. „ …a tanácskozó asztal mellett, annak már tulsó oldalán Gróf DESSEWFFY Emil, a negyvennyocz előtti conservativ párt kitünősége ül, ki az elnyomás idejében, mint a tudomány és irodalom értője és kedvelője, a Magyar Tudományos Akadémia elnöki székében munkálkodott a nemzet jobb jövőjéért.” „[Szőgyény-Marich és Apponyi György mögött ül] …Gróf KÁROLYI György, a minden ízében magyar érzésű, nemzeti czélokra áldozatkész főúr. E díszes gyülekezetben köz-felkérés folytán ő elnökölt.” Három olyan alapító tagról van szó, akinek képe hitelesnek tekinthető forrásra, 1860 körüli fényképekre vezethető vissza, de két portré későbbi festmény közvetítésével készült. Barabás Miklós 1866-ban az özvegy megbízásából megfestette gróf Dessewffy Emil reprezentatív, egészalakos képmását (M. 3037. sz.) az Akadémia számára, majd két évvel később derékkép kivágatban is megismételte a portrét - a műjegyzék szerint - párdarabjának tűnő, gróf Károlyi György mellképével együtt (M. 3048. és 3049. sz.). A Vasárnapi Ujság 1913-ban Barabásnak tulajdonítva közread két festményt, melyek a Földhitel Intézet tulajdonát képezték. A kutatás jelenlegi állása szerint, Károlyi György képét, Jakobey Károly 1863-as igen hasonló festménye után, Vastagh György festette 1877-ben, és erről a Fővárosi Lapok is beszámolt. Barabás festménye az lehet, amelyet a Biztosító Társaság fennállásának ötvenedik évfordulójára, 1908-ban kiadott emlékkönyv heliogravűr reprodukcióban közöl. A festmények Benczúr számára könnyebben hozzáférhetők lehettek, mint a fotók, amelyekről készültek.
J. Kriehuber, 1852 - Simonyi A., 1861
MNM TKCs, ltsz.: 4476 - TF, ltsz.: 5944/1957 fk
Hazánk s a Külföld, 1866/15 sz. - Vereby S.
HsaK, 2 évf. 15. sz., 1866.IV.15., p. 225. - MNM TKCs, ltsz.: 7715
„[Lévay Henrik jobbját] már mindkét kezével megragadta az előtte felmagasló ÜRMÉNYI József, e ...főrangú czím nélkül is a hazafias főnemesség kiválóságai közé számított lovagias és kedves alak. Finom arczéléből s előkelő tartásából igaz magyar úriasság sugárzik.” Ürményi nemes arcéle Josef Kriehuber 1852-es litográfiájának tükrözött képe, csak az arcszőrzete és néhány hajtincse csavarodik már őszbe. Simonyi 1861-es felvétele összehasonlításra ad lehetőséget. „Ő [LÉVAY Henrik] az az élet delén, a tetterő teljében lévő alacsony termetű barna férfiú, a kit az üdvözlők környeznek, a kinek kezét szorongatják s a kin tetszéssel, bizalommal, reménnyel csüng minden alapító tekintete.” Lehetséges, hogy Lévay megfestéséhez Benczúr Vereby Soma litográfiáját használta, ezt sejteti a fej beállítása, majd a haj és a szakáll sötétre színezésével visszafiatalította az arcot. Ehhez akár a Hazánk s a Külföld 1866-os metszetét is segítségül hívhatta, ám ez is idősebbnek mutatja Lévay, s ki tudja, 1857-ben, kilenc évvel fiatalabban, hogyan nézhetett ki. Tőle nem lehetett segítséget kérni, hiszen a festményt az ő meglepetésének szánták.
Ellinger Ede, 1872 - Borsszem Jankó, 1873 - Benczúr Gy., 1883
FSzEK BGy, ltsz.: bibFOT00000860 - BJ, VI. évf. 287. sz, 1873.VI.29. p. 8. - részlet
„Ime, a képnek középpontja: DEÁK Ferencz. A haza bölcse, ki nemcsak az agyvelőnek csodálatos világító erejével emelkedik a nemzet vezérlő fényévé, hanem azzal is, hogy az önzetlenségnek, a közügyekben magánérdeket nem ismerő puritanizmusnak tökéletes példaképe.” Ellinger Ede egy Andrássy Gyula grófnak szánt album ürügyén, 1872 januárjában készítette el az utolsó fényképeket Deákról, de az új felvételek azért is kellettek, mert a forgalomban levő korábbi képek fogyóban voltak. Az Andrássy-album elkészült, kortárs leírásokat találunk róla, de a lelőhelyét nem ismerjük. A fényképész nyolc különböző pózban vette le Deákot (három ülő, egészalakos, egy álló, egészalakos és négy ülő, félalakos beállítás ismert). Benczúr ezek közül választott egyet, de a Borsszem Jankó karikatúrája tagadhatatlanul közrejátszott az alak beállításánál. A haza bölcse tizenöt évvel idősebb a képen, lábát keserves pózban próbálja keresztbe tenni, kedvenc szivarja lóg a szájából, ami rá valószínűleg nem jellemző flegmaságot kölcsönöz neki, és unottan babrál egy plajbásszal. Ha nem az volt a cél, hogy nevetségessé tegyék, a festő csak arra számíthatott, hogy a közvélekedéstől nem idegen, ha az akkor már hét éve halott Deák ilyen közvetlen, kicsit családias, a vicclapok karikatúráiról ismert figuraként tűnik fel a képen. A tisztelet helyett az ismerősség érzését akarta kelteni, ami némileg ellentmond a festmény emelkedett hangulatának.
Simonyi A. - Canzi Á., 1860
MNM TF, ltsz.: 6052-1957 - MNM TKCs, ltsz.: 1072 és 55.575
Benczúr könnyen ragaszkodhatott volna a hitelességhez, hiszen Deák 1861-es ábrázolásaiból több forgott közkézen. Korábbit nehezen talált volna, mert Deák 1842 óta nem hagyta magát portretizálni. 1861-ben három alkalommal járt Simonyi Antal műtermében (ld.: Tomsics Emőke: Hogyan lett Bismarckból Deák? in: Zalai Múzem Közleményei, 2020). Először rábeszélésre (négy ülő, egészalakos felvétel készült róla), majd Rottenbiller Lipót polgármester felkérésére beleegyezett arcképei árusításába, ha az eladásából származó összes bevételt a pesti árvaház kapja. A közóhaj kielégítéséről és jótékonyságról volt szó, holott Simonyi Antal vállalkozásáról már májusban hírt adtak a lapok: a fényképész az országgyűlési követek képeiből összeállítandó albumot tervezett, amelyből Deák portréja sem hiányozhatott. Pestváros hatósága, az 1861. július 17-dikén tartott közgyűlés jegyzőkönyve szerint, először az ábrázolások számában és típusában, majd a terjesztő személyében állapodott meg, a fényképészről nem esett szó. Érdemes az eredeti jegyzőkönyvet figyelembe venni, mert ebben a nagyméretű (fej- és térdkép) litográfia mellett – melyeket Canzi Ágost készít majd el – a fényképek mellkép alakját is meghatározták. A későbbi tudósításokból ez elmaradt, például a Vasárnapi Ujság így írt: „fényképekben, a kedvelt látogatójegy alakjában”. Közös a többes szám, holott csak egy Simonyi-mellkép ismert 1861-ből, amelyik az 1861-iki Országgyűlés emléke c. albumba került, pedig Canzi litográfiái is kétség kívül Simonyi-fényképek alapján készültek. Ezek a képek nemcsak hitelesebbek voltak, de kedvezőbb színben tűntették volna fel Deákot.
A fent leírtakat összegezve megállapítható, hogy Benczúr Gyula képének esetében megáll a történelemhamisítás vádja, sőt, számos jel a szándékosságot is nyilvánvalóvá teszi. A festőnek tisztában kellett lennie azzal, hogy az eredeti esemény, meglehet, nem nélkülözhetett valamennyi - a korra egyébként jellemző - pátoszt, viszonylag köznapi körülmények között mehetett végbe, és a résztvevők többsége lényegesen máshogy nézett ki akkoriban. Van-e mentség a művész eljárására? Az alakuló ülésnek az eltelt idő közhasznú tevékenysége adott jelentőséget, és Benczúr méltán érezhette feladatának, hogy ezt a huszonöt évet is ábrázolnia kell a képén. Nem lett volna elegendő, ha a múltidzők figyelmét pusztán a szereplők azonosítása köti le, a szemlélőnek saját kora közéleti személyiségeinek arcvonásaira kellett ismernie, hogy azonosulni tudjon az eseménnyel, és annak rá is érvényes jelentőségével.
A festmény leghitelesebb alakja nem a legelőnyösebb helyről, Eötvös karja és Frölich Frigyes válla mögül, ugyanolyan közönyösen figyeli a jelenetet, ahogyan Canzi Ágost 1857-ben festett arcképéről néz ránk. Ő Perger Ignác.
Köszönöm Király Attila, a Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnoka gyűjteménykezelőjének fáradhatatlan segítségét, valamint Janusz St. Andrasz adatait és tanácsait a lengyel családtörténettel kapcsolatban.
