Kaposy József Dante-kutató

és fia, dr. Kaposy Ferenc belgyógyász

 

Kaposy József
(1863-1922)

Egy korábbi bejegyzésben olyan fényképgyűjteményről esett szó, amelynek családi háttere sem érdektelen. A fiatal fényképész apja, Kaposy József, ma már nem közismert személy, bár a lexikonok még említik a nevét: irodalomtörténész és műfordító volt.

 

„Daliás, mégis szerény alakját, tudós nyugalmát, szenvedélyes, rajongó tekintetét olyan régen ismertem az egykori Pestről, hogy úgy tűnt fel néha, amikor olykor évekig nem találkoztam vele, mint valamely ifjúkori olvasmány hőse, akit végig az életen nem felejthetünk. Úgy képzeltem néha, hogy Dantéval, a csodálatossal barátkozik, amikor senki sem látja. [...] Máskor pedig, amikor az egyetemi könyvtár felé haladt a hivatalába, azt hittem, hogy tán Assisi Szent Ferenc lépked mellette, hisz ő is az ideálja volt" - írja róla Krúdy.

 

A századforduló irodalmi közegében jól ismerték, fiatal írókat gyűjtött Centrál kávéházi asztala köré, és a visszaemlékezésekből úgy tűnik, nemcsak elismerték, szerették is. Krúdy jellemzése találó, lehetett benne valami a tragikus hősből, és jól látta rajta a vallással meghasonlott, célját vesztett rajongást is, amely az irodalomban talált kielégülésre.

 

Esztergomi tanulmányai kezdetén, 16 évesen

 

József Zalaapátiban született 1863. február 25-én, Klaisz Leopold ácsmester lányának, Annának Kain József vendéglőssel kötött második házasságából, egyedüli gyermekként. (Nevét 1881-ben Kaposira, majd 1919-ben Kaposy-ra változtatta.) Háromévesen veszítette el apját, mostohaapja, Magyar Elek posta- és távírótiszt (Magyar Elek újságíró apja) nem pártolta az értelmes fiú taníttatását, valószínűleg ezért választotta az egyházi pályát. Iskoláit Budapesten kezdte, de már Esztergomban érettségizett mint kispap. Simor János hercegprímás a bécsi Pázmáneum magyar papi nevelőintézetbe küldte, ahol kitűntetéssel fejezte be  tanulmányait az egyetem teológiai karán. A latin és a német mellett már itt megtanult angolul, olaszul és franciául.

1884-ben gróf Károlyi Gyula meghívta gyermekei, Erzsébet és Mihály mellé Bad Gasteinbe a szünidőre. Három évig maradt nevelő a Károlyi-családnál, ezalatt beutazta Franciaországot, Svájcot, Belgiumot, Németországot és Olaszországot. Károlyi Mihály emlékiratában csak futólag említi egyik nevelőjét, egy katolikus papot, akinek különös büntetési módszere a napi kétszeri misehallgatás volt, és aki tudatosította benne, hogy kivételes vagyoni helyzetére tekintettel, bőkezűbbnek kell lennie. Kaposyt 1885-ben szentelték pappá, manuduktora Novák Lajos Esztergom főegyházmegyei áldozópap, tanár, kanonok és egyházi író volt. A felszentelés után a fiatal papot fővárosi polgári és kereskedelmi iskolákhoz nevezték ki hittanárnak.

 

 

 A fiatal pap, kb. 1896

 

A nyolcvanas évek elején a Koszoru három tanulmányát közölte, kettőt Dantéről, egyet Walter Scottról. Ugyanitt jelent meg folytatásban Lamartine: Graziellájának fordítása is. Más lapokban is írt különböző témákról: Miltonról, Byronról, Michelangelóról, Ravennáról, Mikes Kelemenről és Kölcseyről. 1888 és 1891 között a Katholikus Egyházi Közlöny irodalmi rovatának vezetője, 1902 és 1905 között az Egyházi Közlöny szerkesztő bizottságának tagja volt.

 

Különböző álneveken is publikált: A. B., Constantinus, Cosinus, Delta, Tankréd, Exorcista, Palóc Regő, stb. Takács Ferenc a Magyar Narancsban (2009/36) Karinthy Frigyes Egy komisz kölök naplójának fordítása kapcsán felveti, hogy az 1900-as Egy rossz fiú naplójának Delta álnév alatt megjelent fordítása, amelyet Karinthy "elsvindlizett", talán Kaposy Józsefé lehet. 

 

  

1896-ban Kaposy és Klinda Teofil szerkesztette a Nyugalmas órák c. elbeszélés antológiát a Magyar Szemle kiadásában, amelynek sikerén felbuzdulva 1897-ben megjelent az újabb, Mult és jelen c. kötet, majd ugyanebben az évben Idegen Világ címmel külföldi szerzők novelláiból is készült egy válogatás, amelynek a két szerkesztő - mások mellett - fordítója is volt. Kaposy szerzőként is szerepelt az 1898-as Magyar Szemle Emlék Albumában.

  

 A bronz Dávid szobor előtt a firenzei Michelangelo téren

 

Többször járt külföldön, 1893-ban „műtörténelmi és egyháztörténeti tanulmányok céljából” utazott Rómába, 1896-ban a Szentföldre tervezett utazást Roskovics Ignác társaságában, hogy egy millenniumi Biblia kiadás illusztrálásához a bibliai események helyszínét tanulmányozzák. A kulturális életben betöltött fontos megbízásai mellett egészen az 1900-as évekig a VIII. kerületi polgári fiúiskola (Práter u. 12.) a VIII. kerületi községi polgári fiúiskola (Német u. 44.) és a IX. kerületi polgári fiúiskola (Knézits u. 17.) hitoktatója is volt. 

 

 

A Magyar Szemle katolikus szépirodalmi hetilap életének leghosszabb, 1890 és 1905 közti szakasza Kaczvinszky Lajos és Kaposy József nevéhez fűződik. Krúdy így ír erről: „Az Új utcai ház rózsafás kertjének másik részében tartózkodott a Magyar Szemle szerkesztője, Kaposi József doktor, aki valaha püspök is lehetett volna, ha nem hagyja el az egyházi pályát. Ám akkoriban még komoly, ünnepélyes, fiatal katolikus pap volt, aki a legszerényebb írócskát is olyan reverenciával fogadta szerkesztői irodájában, mintha egy akadémikus jött volna hozzá látogatóba. [...] ezt a kedves, okos, megértő fiatalembert sohasem felejthetem el. Nem volt több huszonhat esztendősnél, mikor már öreg íróbácsik fordultak hozzá olyan bizalommal, mint az apjukhoz. [...] A fiatal íróknak meg valóságos mentoruk volt ez a fiatal pap, együtt olvasta velük műveiket, javított és tanácsokat adott, oktatott és biztatott: egyike volt azoknak a régivágású szerkesztőknek, akik valaha egész írói generációkat neveltek föl.” 

Krúdy mellett olyan írók bontogatták szárnyaikat a lap hasábjain, mint  Tarczai György (Divald Kornél), Prohászka Ottokár, Kárpáti Aurél, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső és Hevesi Sándor. Amennyire modern és haladó volt a lap irodalmi szemlélete, annyira maradi a társadalmi és a közéleti kérdésekben. Heti tárcáiban odaadással tárgyalta a felső tízezer életének eseményeit, kritizálta és támadta a liberális sajtót, a nemzetiségi kérdésben sem emelkedett felül a kor előítéletein, és az antiszemitizmus ügyében is megosztott és változó volt a magatartása. (ld.: Sinkó Ferenc cikke, Vigília, 1969).

 

 

A Szent István Társulat székháza

1895-ben a Szent István Társaság Tudományos és Irodalmi Osztálya felvette Kaposyt a tagjai közé, majd 1898-ban nagy szavazati többséggel igazgatóvá választották. „A magyar katolikus életnek ebbe az előkelő kultúrintézményébe új életet öntött, a nagy múltú társaságot nemesen vett modern alapokra fektette s nyomdai, könyvkiadó és könyvkereskedelmi részvénytársaság alapításával tekintélyesen felvirágoztatta. Érdemei elismeréseül X. Piusz a pápai titkos kamarási címmel jutalmazta.” (Notter Antal: A Szent-István-Társulat története. Bp., 1904.)

Igazgatósága alatt a Társulat tevékenysége kiegészült a nép- és középiskolai tankönyvek kiadásával, valamint sok igényes kiállítású ifjúsági és szépirodalmi mű dicsérte működését. Létrejött a Szent István Társulat Stephaneum-nyomdája, amely pár év alatt előkelő helyet vívott ki magának a főváros nyomdái között, 1903-ban a könyveken és egyéb nyomtatványokon kívül 4 napilap, 11 hetilap, 5 kéthetenként megjelenő lap és 13 havi folyóirat készült itt. 1898-ban a társulat új épületet kapott a Szentkirályi utca 28. szám alatt (ma a Pázmány Péter Katolikus Egyetem). 1906-ban Kaposy József lemondott igazgatói tisztéről, és a Magyar Szemle főszerkesztői állását is feladta. Távozását a lap megújulásának szükségszerűségével magyarázta.

 

 

                                     dr. Dulácska Géza                               Dulácska Hermina
                                         (1838-1904)                                         (1871-1963)

 

Az egyházi és világi állások feladása mögött magánéleti válság húzódott. Kaposy kilépett az egyház kötelékéből is, ahogyan Babits írja, „a fényes karrier helyett a szerény és magányos munkát, a Tudományt és a Család boldogságát választotta”. Formálisan református vallásra tért, hogy 1906-ban feleségül vehesse gyermekei anyját, Dulácska Herminát, akivel az 1880-as évek végén ismerkedett meg, s aki nem kevésbé hányatott családi háttérrel rendelkezett. Hermina apját, Dulácska Gézát, az Orvosi Hetilapban közölt életrajzában Szállási Árpád „szelíd, türelmes lény”-ként írta le, de a fennmaradt fénykép tanúsága, és az a tény, hogy első feleségét még végrendeletében is okolja (BFL), noha annak halálakor már évek óta házvezetőnőjével élt, akitől gyermeke is született, arra utal, hogy nem volt könnyű természet.

Ugyanakkor az érdemeit sem lehet elvitatni. A Rókus-kórház főorvosa, tizenkét éven át a Gyógyászat szerkesztője, és a Budapest és környéke természetrajzi, orvosi és közmívelődési leírása (1879) című háromkötetes könyv társszerkesztője volt. Az 1864/65-ös tífuszjárvány idején hidegvizes borogatással és jódkálival ért el alacsonyabb mortalitást, ellátta a fegyenckórház orvosi tisztét, számos jelét adta szociális érzékenységének. Szabadidejében szépirodalmi, ifjúsági és népszerűsítő műveket fordított, Dickens Pickwick-klubjának egy részét, Hoffmann Ferenc négy ifjúsági regényét, Marryat Rüstig Zsigmond, a brémai kormányosát és Martin M. A természet három országa című tankönyvét ültette át magyarra. Mint a Szent István Kórház osztályvezető és felügyelő főorvosa halt meg 1904-ben.
 

 

 Ferenc és Miklós, kb. 1900

 

Kaposy Józsefnek három fia született, az első, József, néhány hetes korában meghalt. Kaposy ekkor az Üllői út 18. szám alatt lakott, míg Dulácska Herminát a budapesti cím- és lakásjegyzék a József körút 15. számú ház tulajdonosaként említi. Örökségét anyai ágon szerezte, nagyanyja a tehetős Libasinszky-család leszármazottja volt, akik Hild Józseffel építtettek villát (XII. Mátyás király út 14/c), és övék volt a Pilvax kávéházról elhíresült belvárosi épület is. 1906 után a család a József körút 77-be költözött, Babits Mihály itt kereste fel Kaposy Józsefet.

  

 

A család Salzburgban

 

A közös utazások a kilencvenes évek végén nyaralásnak indulhattak olyan fürdőhelyekre, mint a belga Ostende, a német Bad Schandau vagy az olasz Alassio, Viareggio és Velence. Kezdetben a fényképezés is az apa kedvtelése lehetett, némelyik képen látszik, hogy a fiúk még igen fiatalok. Külföldön zavartalanul mutatkozhatott együtt a család, Kaposy József nyugodtan viselkedhetett apaként, nem kellett azt a látszatot keltenie, mintha csak „gondviselője” lenne a gyermekeknek, akiket az édesanyjuk magányosan nevelt. Ahogy a fiúk cseperedtek az utazgatás fokozatosan vált kulturális zarándoklattá. Az „idegenvezetésben” Kaposynak gyakorlata volt, előbb a Károlyi gyerekekkel, később egyedül is bejárta már a nevezetes helyeket.

 

 

Kaposy József ex librise

 

1911-ben megjelent Kaposy József főműve a Dante Magyarországon. Ez a munka - az eltelt száz év alatt meghaladott megállapítások és az azóta összegyűlt ismeretanyag ellenére - máig mérföldkőnek számít, mint korához mért tudományos teljesítmény, az irodalomtudomány nagykorúvá válásának egyik fontos állomása. Bár keveredik benne a pozitivista filológusi aprómunka, a kortársakkal szemben néhol megnyilvánuló kritikai elfogultság és „egy Dante szellemével sokat érintkező kultúrember” rajongása, minden méltatója elismeri, hogy a könyv maradandó érdeme a kimerítő alaposság és pontosság, s nem utolsó sorban „serkentő és termékenyítő hatása”. Kaposy huszonnégy fejezetben tárgyalja Dante magyar recepciótörténetét, bibliográfus, filológus és kritikus minőségben. Szó esik történelmi összefüggésekről, irodalmi emlékekről, elkészült és félbemaradt fordításokról, külön fejezet szól Dante és a magyar képzőművészet viszonyáról. 

 

Kaposy képzőművészeti ízlését konzervatív szellem jellemezte, ex librisét Udvary Géza (1872-1932) tervezte, aki a pannonhalmi millenniumi emlékmű egyik történelmi freskóját festette, két falképe pedig az Országházban látható. Illusztrátora volt a Szent István Társulat kiadásában megjelenő regényeknek, és kiállítója az 1921-es Dante-kiállításnak. A preraffaelliták és a szecesszió művészete a kortárs Dante illusztrációk miatt válhatott Kaposy tanulmányozásának tárgyává. Gyanítható, hogy a Vita Nuova Kaposy könyvtárában megtalálható 1911-es torinói Sten kiadásának cinóber-vörös, indás keretdísze inkább Babits választása nyomán szolgált mintául a Révai Kiadónál megjelenő Pokol fordításhoz. 

 

Babits ajánlása, Révai, 1912

„Engem Dante vitt föl először József körúti lakásába könyvért és tanácsért. Egészen fiatal ember voltam akkor. Mi bírta rá, hogy az ifjút és tudatlant, a kikiáltott modernet s nyugatost úgy fogadja, ahogyan fogadott? [...] Sohasem felejtem el örömét, meglepetését, [...] ahogy fölugrott ülőhelyéből, a lelkes szavakat, az atyai csókot, mely olyan volt, mint a szent Kazinczy csókjai fiatal istenfiak arcán. [...] ő gyámolított a filológia útvesztői között. S az első kötet megjelenése valóságos ünnep volt számára” - írta Babits.

 

Kaposy József többezres könyvtárában Dante és a középkori itáliai szerzők különböző idegen nyelvű fordításai és kommentárjai mellett komoly szakirodalom, és képzőművészeti albumok is szerepeltek. Egy 1918-as kiadványban, amelyben 87 magyar író, tudós és művész vall kedves olvasmányairól, így ír: „az utóbbi esztendők folyamán a leggyakrabban voltak kezemben: a Biblia, Dante, Petrarca, Boccaccio művei és minden számottevő olasz, francia, angol, német és magyar könyv, mely reájuk vonatkozik.” Ezeket a műveket meg is szerezte könyvtára számára. 1924-ben Hóman Bálint, a Néprajzi Múzeum igazgatója, lépéseket tett, hogy megvásárolja Kaposy József Dante-könyvtárát, de az örökösök olyan magas árat szabtak, amit a múzeum nem tudott megfizetni.

Azt gondolhatnánk, hogy amikor a Dante-könyv 1911-es megjelenését követően Babits felkereste Kaposyt, leginkább tudós segítségre számíthatott, ám Mátyus Norbert kiváló 2015-ös Babits és Dante című könyvéből kiderül, hogy az együttműködés ennél szorosabb volt, Kaposy a Pokol 1912-es kiadásának korrektori feladatát is ellátta. A fordító háláját a kötet fakszimile ajánlásával (az eredeti az OSzK Kézirattárában van), és a tízes években megjelent versesköteteivel fejezte ki. „Az én kedves Józsi bátyámnak, nagy tisztelettel és szeretettel, Babits Mihály” - írta az egyikbe.
 

 

Padre Saverio Nardi a Cappella della Pietá előtt, 1911 

Kaposy József 1913-ban lefordította a Szent Ferenc életéről már 1476-ban nyomtatásban megjelent legenda-gyűjteményt, a Fioretti-t (Assisi Szent Ferenc virágoskertje), és a mű előszavához illesztette saját és családja két évvel korábban Assisiben tett látogatásának beszámolóját. Amennyire idegen ez a személyes hangvétel a mai kiadói gyakorlattól, annyira visszaadja a kor hangulatát. (Kaposy egyik kedvenc olvasmánya Taine Voyage en Italie-ja volt.) A szövegben utalást találunk a fiatal orvostanhallgató Ferencre, aki végigfényképezi a szüleivel töltött európai vakációkat. 

 

„Lélekemelő pillanat volt, mikor az imádság és ének elnémult, s a barátok egy ideig halotti csöndben, széttárt karokkal, kifelé fordított tenyerekkel azon mód térdepeltek, mint ahogy Giotto, Benozzo Gozzoli és mások Ferencet a Vernán festeni szokták. A processzió visszatért a Chiesa Maggioreba. Signorino Francesco szorgalmasan dolgozott. A Cappella della Pietá előtt külön filmre P. Saveriót is lefotografálta.” A fotó megtalálható a gyűjteményben.

 

 

Kaposy József és felesége, kb. 1906

Babits Mihály írja: „oly életet élt Kaposy abban az időben, mikor megismertem, mely nem áll messze az emberi boldogság ideáljától: igazi szellemi életet, könyvek és kevés számú barátok társaságában, távol a világtól és menten anyagi gondoktól – Anatole France valamely tudós alakjára emlékeztetőn.” Ez az idilli élet vezethetett oda, hogy 1919-ben munkát kellett vállalnia. Az egyetemi tanács és a kultuszminiszter megbízásából az Egyetemi Könyvtárba került miniszteri osztálytanácsosi rangban, hogy az ősnyomtatványtár anyagát rendezze és katalogizálja. Ugyanebben az éveben felsége a Fővárosi Könyvtárnál vállalt munkát, ahol kezdetben „havidíjas" minőségben, majd könyvtári főtiszti rangban  dolgozott 1936-ig, korkedvezménnyel.

1921-ben a Korvin Mátyás Magyar-Olasz Egyesület kiállítást rendezett Dante halálának hatszáz éves évfordulójára a Nemzeti Múzeum kupolacsarnokában, és a kiállítás szervezőbizottságának előadói tisztét Kaposyra bízták. „Kaposy József, a magyar Dante-kultusz európai hírű apostola, lelkes famulusával, dr. Czakó Ervinnel egyetemben mindent elkövetett, hogy e - csak a kiállítandó anyaghoz képest - szűk helyiségbe a rengeteg holmi javát szorítsa be.” (Harsányi Kálmán) Ugyanebben az évben fordította le Boccaccio Dante életrajzát, a Trattatello-t. A kiállítás sikere, a Dante- és a középkori irodalom kutatása terén elért eredményei miatt a következő évben felterjesztették az MTA levelező tagságára, de nem választották meg.

 

 

Kaposy a halálos ágyán

 

Kaposy József 1922. november 7-én halt meg ötvenkilenc évesen. „Halálát hosszú, gyötrelmes betegség előzte meg. Évek óta vesekövek kínozták, majd ehhez szívizom-elfajulás járult. Hetekig tartó letargia után következett be most fájdalmas távozása.” Halálos ágyán megkapta XI. Piusz pápa feloldozását, „visszatért az anyaszentegyház kebelébe s ájtatosan fölvette a haldoklók szentségét.” (Magyarország) Ez azért is érdekes, mert a pápát személyesen ismerte. Achille Ratti még bíborosként a milánói Ambrosiana Könyvtár prefektusa volt. Ő adta Kaposy kezébe Petrarca legkedvesebb könyvét: Vergiliusát. A tudós pápa valószínűleg emlékezett a magyar italianistára és Dante-kutatóra.

Haláláról több lap hosszabban is beszámolt (Budapesti Hírlap, Az Est, Friss Ujság, 8 Órai Ujság, Szózat stb.), nekrológját a Nyugatban Babits Mihály írta. "Egy nagy munkától vagyok fáradt: attól a munkától, melynek befejezését, ő annyira várta. Hogy az utolsó hónapokban hajszoltan, s az éjet is nappá téve dolgoztam a Paradicsom fordításán, ebben egy része volt annak a gondolatnak is, hogy a kész könyvet még az ő kezeibe tehessem. S az élet kísérteties, véletleneinek egyikével: ép abban az órában, amikor a reggeli fény az utolsó sorok születését látta papiromon, szólalt meg a telefon csengője, mely az Ő halálát jelenté. Bár méltó emléke lenne azokhoz, amiket maga hagyott fenn magáról, ez az én munkám is, mely tíz év előtt az Ő nevével indult, s melyet tíz éven át annyi szeretettel kisért!"

 

 

 Kaposy József sírja

 

A Kerepesi temetőben tartott gyászszertartáson megjelent Berzeviczy Albert, Bárczy István, Fejérpataky László múzeumigazgató, Hevesi Sándor, Heltai Jenő, Krúdy Gyula, Babits Mihály, Pintér Jenő, valamint a tudományos és irodalmi élet számos kiválósága. A búcsúztató beszédet Ferenczy Zoltán és Bonitz Ferenc mondta, a gyászdalokat az Operaház kórusa énekelte. Egy évvel később síremlékbizottság alakult az Egyetemi Könyvtár igazgatójával az élen.

 

 

A fiatal medikus, kb. 1910

Kaposy Ferenc 1891-ben született. Bár családi körülményei sokáig rendezetlenek voltak, gondos nevelést kapott. Az európai kultúrát a nyári szünidők alatt szívhatta magába, a budapesti kegyestanítórendi (piarista) gimnáziumban érettségizett (1908/9), hegedült és zongorázott, Italo Santellinél vívott. Az orvosi pályát talán anyai nagyapja hatására választotta. (Dulácska Géza apja is uradalmi seborvos volt.)

 

Egyik kevésbé sikerült egyetemi vizsgája után, apja így bíztatta: „Figyelmeztetlek azonban, hogy erősebb önbizalommal kell eltelve lenned önmagad iránt. Az orvosi pályán ez különösen fontos, mert nem várhatjuk, hogy mások bizalommal, illetőleg bizodalommal legyenek irántunk, ha mi nem vagyunk bizodalommal önmagunk iránt. Bátran menj tehát a vizsgáknak. Audaces fortuna iuvat.” Ferenc 1914-ben szerezte meg orvosi diplomáját.



Öccsével, Miklóssal a világháború idején, 1917-1918  

Rövid ideig a Pázmány Péter tudományegyetem élettani intézetében dolgozott Tangl Ferenc professzor mellett. A világháborúban a 23. gyalogsági ezred tartalékos főorvosaként az olasz, orosz és román fronton harcolt, majd főhadnagyi rangban szerelt le. 1917-ben megsebesült, jobb keze gyűrűsujjának egy részét elveszítette. 1918-ban „az ellenséggel szemben tanúsított vitéz magatartása és kitűnő szolgálata elismeréséül” megkapta a Ferenc József-rend lovagkeresztjét a hadiékitménnyel és a kardokkal. További hadi kitüntetései voltak: a Signum Laudis, a Károly csapatkereszt és a Sebesültek Érme. 

 

 

 A fiatal belgyógyász

 

1918-ban a székesfőváros kötelékébe lépett, majd 1920-ban kinevezték kerületi orvosnak a VIII. kerületbe, de betöltötte a Baross utcai bencés rendház háziorvosi tisztét is. 1930-tól egészen 1956-ig magánpraxist folytatott, évenként 100-150 új beteggel. Néhány, a harmincas években megjelent cikke (Orvosi Hetilap, Egészség, Népegészségügy) leginkább a betegellátás és a közegészségügy iránti érdeklődésről tanúskodik (Gondolatok az orvosi gyakorlat jövőjéről (1930), A kórházépítés fejlődése (1930), A modern kórház (1931)).

 

 

A balatonkenesei üdülő előtt, kb. 1935

 

Nem véletlen, hogy legfigyelemreméltóbb tevékenysége az 1885-ben alapított Székesfővárosi Alkalmazottak Segítőalapjának (SZASA) 1928-as újjászervezésében nyilvánult meg. Ez a betegsegélyező és jóléti szervezet, amelynek helyettes főorvosa és központi ellenőrzőorvosa volt, háziorvosi és szakorvosi kezelést, kórházi ápolást, gyógyszert, üdültetést, szülési és temetési segélyt, valamint kölcsönt biztosított nemcsak a segélyezettnek, hanem egyenjogú családtagjainak is.

 

1931-ben részletes Emlékiratban fektették le azokat az elveket, melyek szerint a gyógyintézetnek és a nyugdíjasotthonnak működnie kellett. A szanatóriumszerű kórház gazdasági feltételeit, a berendezési költségek kiszámítását, a jövedelmezőség adatait Dulácska Jenő igazgató állította össze, míg Kaposy Ferenc (és dr. Haury István) a kórház belső kiképzésének és felszerelésének, a gyógyítás feltételeinek kidolgozására vállalkozott. Mindebből a balatonkenesei üdülőtelep valósult meg, majd 1939-re felépült a Wälder Gyula tervezte Madách téri székház. 1945-ben a Segítőalap magánkórházat létesített a VI. ker. Eötvös utca 11/b alatt, amelynek Kaposy Ferenc lett az igazgató főorvosa. 1949-ben a Segítőalap beolvadt az OTI-ba.

 

Babits Mihály dedikációja

 

Kaposy Ferenc nevesebb paciensei között találjuk Ambrus Zoltánt és Babits Mihályt. Babits Kaposy József halála után is a család barátja maradt, háziorvosa megkérte fiatalabbik lánya keresztapaságára. Török Sophie naptáraiból tudható, hogy a két házaspár gyakran felkereste egymást. Szállási Árpád Babits betegségeiről írt cikkében közöl egy orvosi receptre lejegyzett diagnózist is: „Babits Mihály úr kb. 1 év előtt heves fájdalmakkal, magas lázakkal járó cholecystitisen esett keresztül, amely után az epehólyag duzzanata és érzékenysége még hosszabb ideig fennállott. stb." Babits halálos betegségének kezelésében azonban Kaposy Ferenc már nem vett részt.

 

A 30-as évek elején

 

A világháborút követően nem foglalkozott fényképezéssel, teljesen a hivatásának szentelte az idejét. Több sikertelen szemműtétet követően élete utolsó évtizedére elveszítette a látását. 1973-ban halt meg nyolcvankét évesen.

 

Neve Babits esztergomi házának autogramfalán

 

 

 

  

 

 

 Csoportkép-típusok

századfordulós fényképeken

  

Társadalmi reprezentáció

Gmehling Hermann Bőr Áruk Gyára

A századfordulós csoportképek egyik jellegzetes típusa a társadalmi és szakmai reprezentációt szolgálta. Az üzlettulajdonos és alkalmazottai lefotóztatták magukat a bolt bejárata előtt, és a képet kiakasztották az üzlethelyiség falára, a hozzáértést és a kiválóságot bizonyító bekeretezett dokumentumok, a mesterlevél és más oklevelek mellé. A műhely vezetője és iparosai hivatalos tablón, közös csoportképen örökíttették meg magukat, de készült olyan kép is, amely munka közben, a gépek mellett ábrázolja őket. A fotókon gyakran szerepelnek a cég által gyártott termékek mintadarabjai is. Ismert példái ennek a képtípusnak a Róth Miksát és munkatársait a Kender utcai műterem udvarán ábrázoló fotó 1900-ból, háttérben a kolozsvári Karolina kórház ravatalozójának ablaktervével, vagy az a kép, amelyen a Hegedűs Ármin tervezte szecessziós Dob utcai iskola ablakkerete előtt Gera Lajos asztalosmester és alkalmazottai állnak.

  

Gmehling Hermann és munkatársai

Hasonló csoportkép került hozzám 2016-ban, amely egy mára feledésbe merült iparág, a bőr bútorgyártás egyik jeles képviselőjét, Gmehling Hermannt és munkatársait ábrázolja. A fénykép rossz állapotú egyszerű keretben levő 244 x 311 mm-es előregyártott, szokványos keretdíszű, toldott kartonra erősített 175 x 230 mm-es albuminkép, elöl-hátul felragasztott matricákkal.

 

Tizenöt személy látható a képen, hárman a középső sorban ülnek, tíz férfi az ülők mögött áll, és két fiú, a csoportképeken szokásos testhelyzetben, az előtérben egymásnak támaszkodva ül a földön. Ez az elrendezés jól tükrözi a csoporton belüli hierarchiát, még akkor is, ha a személyek azonosításához semmilyen támpontunk sincs. Minden bizonnyal Gmehling Hermann látható középen, jobbján, a hasonló külső jegyek miatt, talán fivére ülhet, a balján öntudatosan könyöklő fiú valószínűleg családtag. A hátsó sorban Gmehlinghez legközelebb állók testtartása arra utal, hogy nem egyszerű alkalmazottak, hanem az iparosok vezetői lehetnek.

 

 

Gmehling Hermann (1860-1912)

 

 A cég termékei közül egy virágmintás és egy bőségszarút tartó puttót ábrázoló dombornyomott bőrpaneles paraván, egy bőrtámlás szék, egy zsámoly és egy X-szerkezetű, támlátlan ülőalkalmatosság szerepel a fotón, de az erősen faragott ónémet-historizáló karosszékek az ülők alatt szintén a műhelyben készülhettek.

 

 

 Dombornyomott bőr cégér

A kép legtöbb információval szolgáló tárgya, a csoport fölé akasztott, dombornyomott bőr cégér, felirattal és ábrázolásokkal. A felirat szövege: Gmehling Hermann / BŐR - ÁRUK – GYÁRA / ARTICLES EN CUIR / BUDAPEST / VIENNE. Hasonló tárgy leírásáról olvashatunk A HÉT című politikai és irodalmi hetilap 1896. november 15-i számának Kiállítás után - A bőr medálja című cikkében:

 

„Az iparcsarnok egyik fülkéje fölött volt látható egy nagy darab marhabőr, rajta művésziesen kifaragva a magyar czimer és jobbról balról allegorikus csoportok, mik a tímár mesterséget a skulpturával való együtt munkálkodásban tüntették föl. Művészi kivitelű és művészi értékű darab bőr volt az, a mely firmának készült a kiállító számára. Olvasható volt rajta nagy fehér betűkből: Gmehling Hermann.”

 

Képünkön magyar címer nem látható, de a fehérbetűs név, valamint több részlet is hasonlít. Bal oldalon, antik oszlop mellett izmos, félmeztelen férfialak, a tímár látható, bőrkikészítés közben. Előtte puttó gubbaszt, míg a mesterség címere (két, keresztben elhelyezett húsoló-kés és az álló faragókasza, más néven gyalukés) kétszer is feltűnik az alakok mellett. Jobb oldalon a szobrászat allegorikus nőalakja, kezében vésővel, a kalapácsot egy pufók gyermekalak nyújtja felé. Fölöttük a L’ART felirat és a művészetek három tarpajzsos címere látható. A lábuknál szarvasmarha feje látszik. Ha nem is ez a cégér szerepelt a kiállításon, nagyon hasonló lehetett ehhez.

 

 

Céghirdető kártya terve (IMM MLT 5686.8)

Érdemes figyelmesebben elolvasni a cikket, mert több információ kiderül belőle Gmehling Hermannról és cégéről. Az írás apropóját az szolgáltatta, hogy írója, „Simplex” (Bermann Adolf, később Kóbor Tamás, hirlap- és regényíró, 1867-1942) egy titokzatos „szép asszony”, Gmehling ismerőse sugalmazására panaszolja fel a bőriparos mellőzését a milleniumi kiállításon, ahol az iparág egyedüli képviselőjeként külön fülkében állította ki tárgyait, mégsem jutalmazták éremmel vagy díszoklevéllel. A kiállított tárgyakról is olvashatunk a cikkben: 

 

„Minucziozus gonddal, nagy ízléssel és még nagyobb ambiczióval készültek az egyes tárgyak”, pl. „egy férfiszobába való garnitúra ökörtülkökből összeállítva, gyönyörűen metszett bőrbevonattal, tovább egy leheletszerűen finom paravant, faragott bőrből, mely a legillatosabb boudoirnak is diszére válnék. És remekbe készült egy ebédlő szekrény, véges-végig bőrfaragásokkal berakva, a legsikkesebb darab, ami valaha előkelő ebédlőben találtatott.”

 

Az Építő Ipar is beszámolt az ezredéves kiállítás bőrből készült műipari tárgyairól: „Itt van Gmehling H. metszett és domborított bőrrel ékes bútoraival; sőt kiállított egy szekrényt is, a melynek síma mezőit ornamentális bőrlapokkal vonta be, s ezzel igen jó hatást ért el. A gondolat sikerültnek mondható. Jelességről tanúskodnak a m. k. udvari vonat számára készült fali panneau és egyéb munkák is.” 

 

 

 A magyar udvari vonat étkezőkocsija, Klösz György, 1896

Gmehling tehát pannókat készített a királyi különvonat díszítésére. A Vasúti és Közlekedési Közlöny 1896. május 24-i számából ismerjük a vonat leírását, a tervező és két kivitelező nevét, de Gmehlinget nem említik. A bőrmunkákról a következőt írják: 

 

„Leginkább leköti a figyelmet e teremben [étkezőkocsi] a mellső és hátsó oldalfalak bőrből faragott, lendületteljes rajzú három mezeje, melyek művészies kivitele valóban megkapó. A falakon fent a tükörablakok bőrfaragványú pillérekkel, alant pedig fafaragványú gyümölcsdísz-alakzatok pajzsokkal váltakoznak; a belső részt és a homorú párkányokat bőrfaragványok ékesítik.” A Ganz Vagongyárban elkészült milleniumi királyi vonatról Klösz György fényképei maradtak fenn.

 

Mindez nem véletlen, hiszen amikor Gmehling Hermann cégét 1894-ben bejegyezték Budapesten, ugyanez a szaklap örömmel üdvözölte „az első magyar bőr-, bársony stb. dombor nyomó intézet waggonbutorok és ülések részére” létesített gyárát, mint írják: „az osztrák gyáros, több osztrák vasut szállitója. […] reméljük, hogy általánosan elismert gyártmányaival Magyarországon is ugyanolyan jó hírnévre tesz szert, mint a milyet Ausztriában régen élvez.”

 

Úgy tűnik, az elismerés mégis késlekedett. A HÉT cikkében olvassuk, hogy a „mellőzött gyáros valamikor osztrák volt és komolyan vette, a mivel az országnak tartozik, melynek kenyerét eszi. Beállt magyar honpolgárnak és magyar leányt vett feleségül. Őszintén és jó akarattal jött el magyar embernek a magyar ipar szolgálatában s amit Bécsből liferálhatott volna, azt most inkább Budapestről liferálja Bécsbe. Valódi érdemet szerzett magának s egy uj iparágat honosított itt meg, amire a törvény adómentességet, a kormány praemiumot szokott adni, mert eminens közgazdasági érdek. A kiállítás pedig egy sor elismerő irást sem ád.”

 

 

Eibenschütz Johanna (1862-1919), operaénekesnő

 

Gmehling Hermann 1893-ban vette feleségül Eibenschütz Johanna operaénekesnőt, aki híres művészcsaládból származott, és énektanulmányait Bécsben végezte. Eleinte német színpadokon játszott (Hugenották, Bűvös vadász, Carmen, Lohengrin), 1889-ben szerződött Pestre, de házaságkötése után megvált a színpadtól. Talán ő lehetett a cikk sugalmazója is.

 

 

Budapest, VII. ker., Damjanich utca 6.

A fénykép következő érdekessége, hogy Gmehling Hermann Damjanich utca 6. szám alatti házának belső udvarán készült. Az eredetileg egyszintes, klasszicista épületet Carl Sebastiani kereskedő építtette Zitterbarth Mátyással 1841 körül. Az 1870-es évek elején emeletet húztak rá, ekkor az építtető Hermann Adolf, az építész pedig Bayer Gusztáv volt. A ház ma is áll, 2016 nyarán még lakatlanul találtam, de az év folyamán a Belső-Pesti Tankerületi Központ (KLIK) költözött ide, és az épületet teljesen felújították, az összes nyílászárót kicserélték. Az udvari nyitott portikuszt már korábban beüvegezték. 1908 és 1944 között a szomszédos épületben volt a német birodalmi iskola.

 

 

Céghirdető kártya

Egy reklám levelezőlap rajza jól mutatja a Damjanich utca részletét. A homlokzat oromzatán nagy betűkkel Gmehling Hermann neve állt, az északi szárny meghosszabbításában gyárépület látható, magas, füstölgő kéménnyel, távolabb kisebb pavilon. 1895 táján Gmehling egyemeletes raktárépület építésére kért engedélyt, amit másodjára meg is kapott.

 

A rajzon feltüntetett három kitüntetés jelzi, hogy Gmehling később megkapta a neki járó elismerést, 1898-ban Brüsszelben ezüstérmet, s ugyanabban az évben a császári és királyi beszállító címet is elnyerte. Ezt a csoportkép verzójára ragasztott védjegy is igazolja. A további matricák, mint Dr. Rajner Béla ügyvéd, vagy az Országos Tébolyda Igazgatóságának címkéje a megrendeléseket tanúsítják. A Főposta bélyegzőjén az 1899. október 28-i dátum olvasható.

 

Gmehling neve már 1894 előtt feltűnik Magyarországon, ezt Borovszky: Magyarország vármegyéi és városai (1911) c. munkájából tudjuk: „Vácz. - Gmehling Hermann bőrbutorgyára. Főtelep Budapesten 30 munkással. A váczi fióktelepet 1892-ben alapította a tulajdonos, a ki egyben az ottani m. kir. fegyintézet asztalos-árú-gyárának a bérlője. Gyárt mindenféle bőrbutort. Különlegessége a vasúti kocsik berendezéséhez szükséges bőrök, angol készletek és faragott és préselt bőrszékek stb. előállítása. A gyár területe 610 □-öl és két épületből áll. A hajtóerőt villamos- és légszeszmotorok szolgáltatják. Munkások száma 65. Évi termelési képesség kb. 30.000 darab bőrszék és különféle bőrkellékek. Hazai piacza az egész ország, kivitele van az osztrák tartományokba, Balkán-államokba és Egyiptomba.” Ugyanitt olvashatjuk, hogy a váci m. kir. fegyintézet asztalosárúgyárának bérlője Gmehling Hugó.

 

 

Újsághirdetés

 

A Gmehling-cég hirdetései rendszeresen jelentek meg az újságokban, több ezer darabos raktárkészletből lehetett választani. „Képes árjegyzéket ingyen és bérmentve küld ezen megbízható czég" - írták, valamint: „Régi nádszékek bőrrel bevonatnak". Dege Sándor: A budapesti polgári mentalitás a századfordulón a sajtó hirdetéseinek tükrében c. cikkében rámutat, hogy Gmehling széles társadalmi rétegek igényét elégítette ki: "A bőrszékek főként a nagypolgárságra voltak jellemzőek, míg a középpolgárságnak inkább csak nádszékekre tellett. Vagyis a régi nádszékek bőrrel bevonása olyan módszer volt, amellyel a család anélkül látszhatott módosabbnak, hogy erre túlzottan sokat kellett volna költenie.” (Könyvszemle, 2006)

 

Gmehling Hermann halála után felesége vitte tovább a gyárat. Az 1918-as „Keleti Vásáron” újabb megtiszteltetés érte a kiállító céget: „Wekerle miniszterelnök hosszasabban időzött ennél a pavillonnál és elismerését nyilvánította Gmehling Hermanné úrnő, a cég főnöknője előtt, a ki bemutatott egy ő felségének szánt, a koronázás emlékére, domborműben remek ábrázolással kidolgozott iró-mappát, a melyt a miniszterelnök gyönyörködve tekintett meg." Eibenschütz Johanna halála után lánya, Ilona, férjével Schwimmer Imrével, a korábbi cégvezetővel folytatta a bútorgyártást a Damjanich utcai üzemben. Egy 1929-es hirdetésből értesülhetünk a költözésről, a cég az 1940-es évekig működik, de már nem a Damjanich utcában.

 

Gmehling jelzésű szék

Bár, az előbbiekből következően, a Gmehling-cég igen termelékeny lehetett, bőr bútorai mára divatjamúltakká váltak, jórészt tönkre is mehettek, esetleg jelzés nélkül kallódhatnak valahol. Egyetlen jelzett, faragott székkel találkoztam, ez is inkább a századforduló után készülhetett, és nem a cég - fényképen is látható - jellegzetes bútorai közül való.

 

 

Gmehling Hermann síremléke a Fiumei úti Sírkertben
Róna József műve, 1933

Gmehling Hermann 52 évesen halt meg 1912-ben. Öt gyermeke volt: Margit, Ilona, Richárd, Gottfried és Róbert.

 

 

 

 

Társasági esemény 

 Arthur Charles Ginever és Győry Ilona esküvője

a Deák téri evangélikus templomban 1903. április 16-án

 

 

 

Az esküvő, 1903

 

A főúri bálok, esküvők és vadászatok képes beszámolói az 1890-es évektől váltak rendszeressé a társasági lapok oldalain. Az ilyen alkalmakkor készült csoportképek kezdetben tablószerűen statikus vagy mesterséges beállítottak voltak, készítőik az átfestést és a kollázs eljárást is igénybe vették, mert a nagyobb csoportosulás fényképezése még technikai problémát jelentett. 1903-ban ez már nem okozott gondot. Az itt bemutatott felvétel fotográfusa, Erdélyi Mór, a kor egyik legfelkészültebb „fényképész-illusztrátora” (fotóriportere) nem véletlenül kapta az ünneplő család megbízását. A filmekből ismert képi toposz, a szertartás után a templom kapuján kitóduló násznép egyik első példájáról van szó. A magas látószög arra utal,  hogy a fényképezőgépet talán egy konflis tetejére állították. A felvétel hat szereplője bizonyossággal azonosítható.

 

  

A Deák-téri evangélikus templom 

 

Az esküvő résztvevőiről a Pesti Napló 1903/105. száma tudósít a legrészletesebben: „…Győry Ilona és Ginever Artur frigyét áldotta meg a Deák-téri ev. templomban Horváth Sándor ágostai evangélikus lelkész. A szép esküvő fél 12 órakor kezdődött. Ekkor vonult be a díszes násznép a templomba. Ginever Artur Győry Margitot vezette karján, Gerzsó Rózsa Székács Aladárral, Székács Irén dr. Miskolczy Imrével, Kiss Edith dr. Nádosy Gerővel, Kiss Mártha Siráky Edével, Győry Vilmosné [Székács Etelka] Székács Istvánnal, Székács Istvánné Zsilinszky Mihály államtitkárral, Zsilinszky Mihályné dr. Kiss János főfelügyelővel, Kiss Jánosné [Székács Irma] Józan Miklós unitárius esperessel. Salacz Oszkárné dr. Székácscsal, Győry Ilona Ürmössy Miklós osztálytanácsossal, Győry Loránttal és Győry Elemérrel érkezett. A szertartás után számosan üdvözölték Győry Ilonát, a jeles Írónőt.” 

   

 

Győry Ilona, 1899

 

A mennyasszony, Győry Ilona, 35 éves volt az esküvő idején, és már komoly karrier állt mögötte. Mivel nők akkoriban nem járhattak egyetemre, a tanítóképzőt végezte el. Első műfordítás-kötete még hallgató korában, 1887-ben jelent meg. A budavári felsőbb leányiskolánál helyezkedett el óraadóként, mint az angol nyelv tanára. Kiváló nyelvtudása miatt tolmácsként is alkalmazták, férjével is így ismerkedett meg, amikor Ginever Magyarországon járt egy egyetemi küldöttséggel. Közben különböző lapokba fordított, irodalmi és művészeti témájú előadásokat tartott. 1895 és 1901 között ő szerkesztette a Légrády Testvérek kiadásában megjelenő Párisi Divatot. 1902-ben Budapest tanácsának megbízásából az angol nőnevelés gyakorlatának tanulmányozására Nagy-Britanniába utazott, ahol hat hónapot töltött. Életéről és munkásságáról a legtöbbet Koszorús Oszkár Egy elfelejtett Békés megyei írónő című, az Új Auróra 1978/3. számában megjelent cikkéből tudhatjuk meg.

 

 

Veöreös Julianna                                       Székács József

Győry Ilona irodalmi érdeklődése nem volt előzmény nélkül való. Családjában több kiváló képességű felmenőről vehetett példát. Nagyapja, Székács József (1809-1876) evangélikus püspök, író, az MTA és a Kisfaludy Társaság tagja volt. Orosházán született, pesti filozófiai és eperjesi jogi tanulmányokat követően a berlini és a lipcsei egyetemet látogatta, majd Londonban, Hollandiában és Németországban tett utazásokat. Szabad idejében megtanult szerbül, görögül és franciául, megismerkedett a szerb népköltészettel, amelynek dalait és regéit lefordította. Az 1837-ben alakult Pesti Magyar Evangélikus Egyházközség első lelkésze lett, a szabadságharc bukása után bujdosni kényszerült. 1860-tól bányakerületi püspöknek választották, egyházi beszédei, imakönyvei, műfordításai jelentek meg. Négy évig az orosházi választókörzet országgyűlési képviselője volt, majd a Deák téri evangélikus egyházkerület lelkésze lett. Feleségét Veöreös Júliannának (1822-1896) hívták, gyermekeik: Gyula, István, Ferenc, Etelka, Irma és Béla. A család tagjairól Koszorús Oszkár: Adatok Székács püspök családjának előtörténetéhez címmel ír az Orosházi Harangszó 2007/5. számában.

 

 

                     Kiss Jánosné, Székács Irma                                Székács István
                 és unokái, Prokess Márta és Edit

 

Arthur Charles Ginever tanúja, amint az anyakönyvből kiderül, Józan Miklós unitárius püspök, költő és egyházi író volt. A fényképen Ginever mögött áll, jobbján Székács Irmával. Székács Irma egy másik képen unokáival, Mártával és Edittel látható. 1903-ban Győry Vilmos már nem élt, nem lehetett ott lánya esküvőjén. Ilona anyja, Székács Etelka (1846-1932), bátyja, István jobbján vonul. Győry Ilona tanúja, nagybátyja és keresztapja, Székács István (1842-1917) uradalmi főfelügyelő volt. Tevékenységét Széchenyi István nagycenki gazdaságán kezdte, és jelentős érdemeket szerzett a magyar cukorrépa-termesztés elterjesztésében. Mikor Székács József 1876-ban meghalt, és vejét választották utódául a Deák téri egyházközösség élére, Ilona családja felköltözött Orosházáról, de Székács István továbbra is a Békés megyei városban maradt. Ő a fehér szakállas, cilinderes férfi a harmadik sorban. Bleyer (Székely) Aladár orosházi műtermében készült fotóján is látható, amely megjelent a Vasárnapi Újság 1899/18. füzetében az Orosházi Iparkiállítás beszámolója mellett. A kiállítás bizottsági elnöki tisztét Székács látta el. 

 

   

Arthur Charles Ginever

Új Idők 1903/17

 

Győry Ilona férjéről annyit lehet tudni, hogy a londoni University College tanára volt. A Vasárnapi Újság ezt írja róla: "…Ginever Arthur, jó hírnevet szerzett az angol tudósvilágban. Londonban végezte az egyetemet. Itt egymásután nyerte el az első díjakat a logikából, lélektanból; ebből a két tárgyból ő volt az első az egész londoni egyetemen; nemkülönben a nemzetgazdaságból is. A királyné díját a természettanból nyerte meg. Ezenkívül a két nagy egyetemi jutalmat: a John Stuart Mill-díjat és a Ricardo-díjat is három-három éven át neki adták. Most Sully professzor, a lélektan és logika híres tanára mellett mint segédtanár működik." (1905)

 

 

Két ország közt

Vasárnapi Újság, 1905/20

Az újságok kezdetben gyakran adtak hírt az idegenbe szakadt írónőről, és ő is rendszeresen publikált angol témájú cikkeket magyar lapokban. 1905-ben két képes írás is megjelent róla. Az elsőt Tutsek Anna, a Magyar Lányok szerkesztője, ifjúsági regények szerzője írta Magyar írók otthonukban címmel az Új Idők 1905/6. számában. A képmelléklet angliai otthonuk enteriőrjében mutatja a házaspárt. Tutsek az esküvőről is írt két évvel korábban ebben a képes hetilapban, közölve Ginever és Győry Ilona fotóját. 1905-ben Győry Ilona Magyarországra látogatott, hogy az Uránia színházban bemutassa Skóciáról írt darabját. A Vasárnapi Újság cikkében maga számol be angliai életéről. Innen tudható, hogy fáradhatatlanul járja az Egyesült Királyságot, magyar irodalmi, történelmi és művészeti előadásokkal népszerűsítve hazáját. Érdekes, hogy az 1908-as londoni magyar kiállítás kapcsán, amelynek fontos részét képezte a magyar közoktatás, és ezen belül is a leányiskolák helyzetének bemutatása, nem említik Győry Ilona nevét. A világháború után ritkul a kapcsolata Magyarországgal, egyre többet betegeskedik, majd 1926-ban meghal, erről több magyar újság is megemlékezik.

 

 Válogatás a művekből

 

Győry Ilona kezdetben gyermekverseket és mesékéket fordít, majd következnek a századvégre jellemző morális és didaktikus üzenetet is hordozó pikareszk- és kalandregények az ifjúság számára. (A cápák birodalmában, Péter a hírvívő) A kilencvenes évek elején kerül kapcsolatba a Lauffer és a Légrády Testvérek kiadójával, ekkor már fajsúlyosabb fordítások is kikerülnek a keze alól. (Mark Twain Az amerikai örökös, 1893, Byron: Kain, 1895.) Prózát angolból és franciából, verseket spanyolból, olaszból és németből is fordít. Angliába költözése után jelennek meg nagyobb lélegzetű angol regényfordításai a Klasszikus Regénytár sorozatban. (Thackeray: Hiúság vására, 1905, Scott: Ivanhoe, 1906, Dickens: Dombey és fia, 1909.) Külön csoportot képeznek a férjével közösen angolra fordított magyar munkák. (Riedl Frigyes: A History of Hungarian Literature, 1906, The Hungarian Question, 1908, Andrássy Gyula: The Development of Hungarian Constitutional Liberty, 1908.) Kiad gyermekmesékből elbeszéléskötetet (Csitri Erzsi és egyéb elbeszélések, 1914),  leányregényt (Egérke, 1914) és nőneveléssel kapcsolatos munkákat.

 

Férjével 1909-ben Hungarian Grammar címmel megjelentetett egy nyelvkönyvet, amelyben a magyar nyelv elsajátítását kívánták megkönnyíteni az angolok számára. 1910-ben Hungarian Self-Taught címmel átdolgozták, és újra kiadták művüket. A magyar kifejezések és az angoloknak szánt átírásuk ma már mulatságosan hat, pl.: (Cycling) My tyre is punctured - A kaucsukom kilyukadt - o ko-ŏŏchŏŏkom ki-jŏŏkodt. (ld.: Tvergyák Klaudia Klára: A Ginever házaspár magyar nyelvkönyve és hungarológiai munkássága, THL2 - 2007.) Győry Ilona műveinek (nem teljes) listáját összeállították: Diera Bernadett, Mészáros Zsolt, Zsadányi Edit: Női szerzők a huszadik század első felében.

 

 

dr. Prokess Antal  és Kiss Márta, Győry Loránd, Győry Margit

                         

A három utoljára hagyott fénykép is a gyűjtemény részét képezi. Az elsőn a fotók tulajdonosa, a fiatalon elhunyt, szintén Székács-unoka, Kiss Márta (1879-1914) és férje, dr. Prokess Antal nőgyógyász, kórházi főorvos látható. Ők 1905-ben házasodtak össze a Deák téri templomban. A második fotó Ilona öccséről, Győry Lorándról (1871-1926) készült, aki 1919-ben néhány napig földművelésügyi miniszter volt, s akit annyira megviselt nővére halálhíre, hogy az utcán rosszul lett, kórházba kellett szállítani, és pár nap múlva meghalt. A harmadik kép Komporday Hugóné, Győry Margit (1866-1940) középiskolai énektanárt ábrázolja, aki Ilona húga, és több nőszervezet tagja volt.