Európai vakációk

Egy pesti orvos fiatalkori fényképei

Kaposy Ferenc

2014-ben a Petőfi Irodalmi Múzeumba került egy kb. 500 darabból álló fotónegatív-gyűjtemény. A képeket a 20. század első évtizedében készítették különböző európai országokban: Németországban, Ausztriában, Olaszországban, Angliában, Belgiumban, Svájcban, stb. A fotókon nagyvárosok (Róma, Firenze, Párizs, London), és kisebb üdülőhelyek (Bad Schandau, Pöstyén, Alassio, Viareggio, stb.) is szerepeltek. A fényképeknek kimondottan személyes jellege alig volt, a felkeresett helyek, és nem az utazók személye kapott hangsúlyt rajtuk.

A képek készítője olyan fiatalember volt, aki a nyári szünidőben szüleivel és öccsével járta be ezeket a tájakat. Neve többször előfordul az előhívás után visszakapott papírtasakokon: Kaposy Ferenc. A képek eladását megelőző rendezés és archiválás alkalmat adott elgondolkodni az amatőr fényképezés százéves történetéről, kulturális és esztétikai összefüggéseiről, időtállóságáról. Erről szól ez a néhány gondolat, pár kiemelt felvétel bemutatásával.

Napjainkban a régi fényképeknek nagy ázsiója van. Nemcsak azoknak, amelyek hivatásos fényképészek műterméből kerültek ki, az amatőr felvételek is érdeklődés és gyűjtés tárgyát képezik. A Fortepan internetes fotóarchívum folyamatosan teszi közzé magánszemélyek ajándékozásából bővülő fényképanyagát. A képek nézegetése jó időtöltés azoknak, akik a régi korok hangulatát akarják felidézni, lakókörnyezetük, városuk változásait kutatják. De tudományosabb célokat is szolgálnak a képek, hiszen hűen dokumentálják az adott kor emberének szokásait és öltözködését. Segítséget jelentenek korhű filmes környezetek kialakításában is.

Építészek és építészettörténészek mit nem adnának, ha a családi fényképalbumok lapjairól olyan felvételek kerülnének elő, amelyek az ábrázolt személyek mellett - vagy ha lehet, inkább nélkülük – olyan szögből és abban az állapotban mutatnák a tanulmányozott épületet, amely fontos összefüggésekre világítana rá. A gyűjtemény következő két darabja jól példázza ezt a funkciót.

Az első képen a fényképész a firenzei Piazza della Repubblicán áll, míg a második ugyanezt a teret a Via degli Speziali felől mutatja. Mindkét felvételen látható még II. Viktor Emánuel 1890-ben felállított lovas szobra, amelyet 1932-ben helyzetek át máshová. A Pendini szállónak viszont ma is ugyanaz a felirata, mint száz évvel ezelőtt volt. A térről írt Wipikédia szócikk fotómellékletén látni, hogy a sötét házak közül kivilágító égbolt a mai kor fotósának is problémát okozott. Vagy kétoldalt a házak maradnak sötétben, vagy a diadalív, az Arcone lesz alulexponált.

Mindez rávilágít arra, hogy a fényképezés komoly tudomány, mesterség a javából. És mennyivel inkább így volt ez száz éve, amikor a technika még gyerekcipőben járt a mai korhoz képest. Az itt bemutatott gyűjtemény 60%-át valamilyen technikai tökéletlenség sújtja. A negatívok gyakran már berakáskor vagy kivételkor fényt kaptak. A túl- vagy alulexponáltságot csak fáradságos munkával, rengeteg kísérletezéssel lehetett valamennyire korrigálni az előhívásnál. Ezek a hibák ma már könnyűszerrel orvosolhatók digitálisan. A bemutatott képek keresztül is estek hasonló eljáráson.

Mit érezhetett az amatőr fényképész száz évvel ezelőtt, amikor előhíváskor megpillantotta az utazásokon készült képeit? A beszűrődő fényfoltok teljesen tönkretehették egyik-másik, amúgy jól eltalált felvételét. Azokkal már nem lehetett mit kezdeni. De vajon a többiről sem csalódottan kellett megállapítania, hogy mennyire nem adják vissza az átélt élményeket, a színes és lüktető itáliai kalandokat? Vagy ő is azt érezte, amit mindannyian, akik a technikai fejlődés egy adott pontján el sem tudjuk képzelni, hová fejlődhet még a világ? Boldogan kiegyezett saját kora lehetőségeivel, és nem vágyott többre? Amit nem ismerünk, nem is hiányozhat. Ő is beérte azzal, hogy legalább valamennyit sikerült megragadnia egy tűnő pillanatból? A képeknek pusztán emlékeztető és nem felidéző funkciójuk volt. Elvégre nem lehet ugyanazt az élményt kétszer átélni.

Mások élményeit még ennél is nehezebb. Hányszor hallgatunk élménybeszámolókat, lapozgatunk úti fényképeket, és beérjük azzal, hogy felismerjük az utazót a képeken, megállapítjuk, milyen jól nézett ki, és kitaláljuk, hogy éppen milyen tevékenységet folytatott. Mennyivel ritkábban hagyja el szánkat a fotó kvalitásait méltató szó. Ha egy fénykép nem hordoz semmilyen esztétikai értéket, puszta dokumentum vagy személyes tárgy marad. Nagyon jó felvétel az, amely már közvetíteni tud valamilyen hangulatot. Nem biztos, hogy ugyanazt, amit a készítője akkor és ott érzett, de a látvány megragadja a nézőt, és elrepíti egy másik világba. Akad ilyen felvétel ebben a gyűjteményben is, noha nem mindig ezek a leglátványosabb képek.

Itt van például Arquà Petrarca, az venetói kis falu, ahol a nagy költő, Francesco Petrarca, életének utolsó négy évét töltötte. Ezeket a helyeket minden kultúrára éhes, messze földről érkező turista ismeri. Ki nem szállt már le kitartó buszozás után izzadságtól párolgó ruhában a "semmi közepén", ahol a rekkenő hőségben egy teremtett lelket sem látni, akitől megkérdezhetnénk, merre van az emlékház, ahová mindenképpen el akarunk jutni, hogy megvegyük azt a vezetőt, amellyel majd bizonyítani fogjuk, hogy itt jártunk? Kulturális missziónk végeztével, már csak egy árnyas kerthelyiségben elfogyasztott ebéd és egy kancsó bor után látjuk derűsebb színben a világot. Időtlen kép, akár ma is készülhetett volna.

(Mellesleg, Arquà Petrarca birtokolja az „Olaszország egyik legszebb falva” címet, valamint a turizmus és a vendéglátás terén kimagasló eredményt igazoló narancsszínű zászlót.)

A következő képnek is van atmoszférája. Békés, falusias hangulatot áraszt. Ez már hazai vidék, kora este van, a birkákat hazafelé terelik a falu utcáján. A porták előtt néhányan összeverődnek csevegni, még a kolompszó hangját is hallani véljük.

Azok a fotók is "megtalálják" a nézőt, amelyek hasonlítanak valamilyen korábbi vizuális élményre, felidézik egy másik kép témáját vagy kompozícióját. A következő felvétel azokra a 18. századi francia festőkre (Hubert Robert vagy Jean-Honoré Fragonard) emlékeztet, akik római ösztöndíjasként az antik romok tanulmányozása közben rajzaikat megkapó zsáner jelenetekkel, patakban mosó asszonyokkal, vízeséshez látogató kirándulókkal vagy állatokat legeltető pásztorokkal egészítették ki.

Ez a sienai utcarészlet pedig egy verista opera díszlete is lehetne. Az elfordított fejű nő mintha valami távoli zajra figyelne, emberek moraját hallaná, mintha mindjárt felharsanna a kiáltás: "Megölték Turiddut!”

Jóval északabbra, a Mont Blanc, a Dôme du Goûter és az Aiguille du Goûter (ha jól azonosítom őket) csúcsairól akkoriban készülhetett a kép (1911), amikor Richard Strauss hozzáfogott az Alpesi szimfónia komponálásához (amelyet, állítása szerint, annyira élvezett, mintha cserebogarakat kellett volna levernie a fákról).

A hegy lábánál Chamonix városának utcája szinte kihalt, nem úgy, mint az első expedíció idején, amikor Jacques Balmat állítólag leintegetett a csúcsról az összegyűlt, éljenző tömegnek. A hegy szerelmese, Horace-Benedict de Saussure szobra ma is a hegytetőt kémleli.

E sok név hallatán azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a fényképek között másfajta vezérlő szempont is van. Nem a fényképész érdeme, hiszen fiatal még, a szüleivel utazik, ők szabják meg az úti célt. De érezhető, hogy ezek az utak nem véletlenszerűek, ellenkezőleg, igen jól megtervezettek. Kulturális zarándoklatról van szó, felkeresni az európai kultúra azon színhelyeit, ahol valamikor valaki valami fontosat tett, ahol valaha valami jelentős dolog történt. Ellátogatni és leróni a tiszteletet előttük. A fiú érdeme mindössze annyi, hogy meghallja a tanítást, és befogadja. Lefényképezi, mert tudja, hogy közös kincs, amit úgy hívunk: európai civilizáció. Ravennában Dante sírja, Viareggioban Shelley szobra, Berlinben a Humboldt-egyetem.

De ez még mindig csak turizmus.

Kétfajta turista-fotós létezik. Az egyik bejárja a világ híres helyeit, megvárja azt a pillanatot, amikor turistatársai kivonulnak a képből, majd élve a modern csúcstechnológia lehetőségével, megnyom egy gombot, és elkészíti ugyanazt a steril képet az Eiffel-toronyról és a Big Benről, melyet a sarki szuvenír boltban képeslapként is megvehetne. A másik típus „szelfi-túltengésben” szenved, mindenhová odafényképez(tet)i magát és szeretteit, hiszen minden róla szól, még a pisai ferde tornyot is ő tartja fél kézzel. Legtöbben valószínűleg e két típus keverékei vagyunk.

Sokkal ritkább az olyan fényképész, aki a kulisszák mögé akar látni, meg akarja érteni a hely szellemét, s ehhez, mint valami természetfotós, kaméleonként beolvad a környezetébe, hogy természetes helyzeteket és reakciókat fotózhasson. Vagy épp ellenkezőleg, provokál, interaktivitásra serkent, be akarja vonni a helyi lakosságot. A 20. század elején az utcai fényképezés még annyira szokatlan lehetett, hogy kéretlenül is odacsalogatta a helyi lézengőket és semmittevőket. Pózokba vágták magukat, mutatták, hogy otthon vannak. A személytelen, századfordulós épületfotókon is gyakori, hogy a lakók kiállnak a házuk elé, kikönyökölnek az ablakba. A gyűjtemény több képe igazolja, hogy fotósunk nem kelletlenül vette tudomásul a tolakodást, talán még bátorította is azt.

Ezen a technikailag meglehetősen sikerületlen felvételen a fiúcska arcát az utókor már sohasem fogja megismerni. De milyen elhivatottság űz valakit hajnalok-hajnalán az esőáztatta Szent Márk térre fotózni? És micsoda véletlen, hogy éppen ott bolyong egy rokon lélek, és ez a vizuális szempontból semmilyen jelentőséggel nem bíró pillanat, amely mégis a látogató és a bennszülött találkozásának lenyomata, mint valami sorsközösség, filmre kerül. Vajon milyen párbeszéd zajlott le kettejük között?

Ő már inkább a helyi folklór szereplőjeként került lencsevégre. Talán még fellépti díjat is kapott érte.

Az igazi fotózáshoz szem kell, amely észreveszi, meglátja azt, ami mellett mások elmennének. A szépség sokakat megkap, de kell a tudatosság is. A jó fotós sejti a kész képet, ösztönösen érzi a kompozíciót. Szép képek, mint ez a magas-tátrai táj, ebben a kollekcióban is vannak. A fákkal körülölelt tátralomnici evangélikus templom és a tó tükörsima vize olyan, akár egy festmény. Tökéletes a képi egyensúly.

És van túl szép is, már-már giccsesen kommersz, amiért ugyanakkor bárki vállalná a szerzőséget. Manapság ilyenekből készül szobafal nagyságú, ofszet nyomású, színes poszter.

Vannak képek, amelyek mögött a szenvedélyes fotóst sejthetjük, aki lemarad a társaságtól, árkon-bokron átgázol, elszakítja a ruháját, talán még sérüléseket is szenved, hogy megtalálja a legmegfelelőbb beállítást.

Ez persze enyhe túlzás. A tarpatakai vízesést ábrázoló felvételek nagy része ezekről a pontokról készül.

És van néhány olyan kép, amely már megüti azt a mércét, amikor az ember fontolgatni kezdi, hogy felnagyítsa, bekeretezze és kiakassza a szoba falára. Nehéz megmondani, mi kell ehhez. A fények játéka a genovai utcán kiakasztott ruhákon?

A lesből lekapott vonalak és emberek látszólagos drámai összevisszasága, miközben nyilván valamilyen teljesen hétköznapi esemény zajlik? Velence a színfalak mögött.

Trieszti dokkoló hajó: csendélet az elmúlásról. Ízlés kérdése, hogy kit melyik kép érint meg igazán. De amikor már címeket kezdünk adni a fotóknak, művekről beszélünk.

Száz év távlatából mit mondhatnánk a fényképésznek? "Kezdetnek nem rossz!", "Folytassa, fiatalúr! De feltétlenül szerezzen be egy megbízhatóbb masinát." Igaz, akkor nem lett volna olyan öröm életet lehelni egyik-másik tetszhalott negatívba.

Végezetül két talányos kép. A régi fotók szerelmeseinek fantáziáját mindig megmozgatja a rejtélyes képek beazonosítása. Mi lehet ez? Temetés? Felvonulás? Ünnep?

Lehet találgatni.

És ez az épület? Mikor és hol keressük?

* * *

A gyűjtemény néhány személyes vonatkozású darabja