Csoportkép-típusok

századfordulós fényképeken (2)

  

Tableau vivant

(Élőkép)

Strelisky Sándor: Felolvasás Homérból, 1897

"A Tableaux vivants cím azt a 18. és 19. századi nagypolgári, illetve arisztokrata társasági szórakozást idézi, amikor a társaság tagjai egy-egy ismert képet keltettek életre. Egy-két percre – amíg tehát mozdulatlanok tudtak maradni – a kép alakjainak testtartását vették fel a megfelelõ kosztümbe öltözve, a képen ábrázolt tárgyak másolataival körülvéve. Ez egyrészt mûveltséget igénylõ szórakozásnak számított, hiszen ismerni kellett hozzá a példaképet, miközben lehetõséget adott a társaság tagjainak, hogy görög istenek, cigányok és más egzotikus figurák képében jelenjenek meg. Az `élõkép' a felvilágosodás-, klasszicizmus- és romantika-korabeli társaságokban a házi muzsikáláshoz vagy a dilettáns színjátszáshoz hasonló szerepet játszott." (Kókai Károly, balkon.hu, 2002)

Az itt bemutatott képet Strelisky Sándor készítette 1897-ben. A neves fényképészcsalád második generációjának jeles tagja az "összemásolt képek mestere" (ld. Baji Etelka 2019-es cikkét a fiedlio-n). Mivel az összetettebb képi kompozíciók, a kültérben való fényképezés és a szereplők mozgása technikai problémákat vetett fel, egyszerűbb volt, ha a fényképész az esemény helyszínéül szolgáló teret megfestette, megrajzolta vagy lefényképezte, és elhelyezte benne az alakokról külön-külön elkészített negatív vagy kivágott pozitív részeleteket. Itt is ez történt, hiszen a megjeleníteni kívánt festmény tárgyi környezetének valósághű rekonstrukciója értelmetlen lett volna.     

Alma-Tadema: Felolvasás Homéroszból, 1885

Sir Lawrence Alma-Tadema (1836-1912) 1885-ben festette az ihletet adó képet, amelyet ma a Philadelphia Museum of Art-ban őriznek. A művelt magyar közönség már a nyolcvanas években olvashatott a belga származású, Angliában letelepedett sikeres művészről a társasági újságok lapjain, a Műcsarnok 1895-ös téli tárlatán pedig egy képét meg is csodálhatta. Művei „másolatokban és fényképekben számtalan példányban terjedtek el ...még ma is szerfelett keresett czikkek úgynevezett műkereskedéseinkben, hol a középosztály attól az aggodalmától siet szabadulni, hogy mivel díszítse lakásának üresen maradt falait.” (Vasárnapi Ujság, 1912)

Nyilván Tadema témaválasztása, akadémikus festői stílusa, technikai virtuozitása, ahogy mesébe illő jelenetein az alakok a káprázóan kék Földközi-tenger és az ég háttere előtt, némileg zavaros együtteseket alkotnak a vakítóan fehér márvány díszletek között, rímelt a magyar arisztokrácia nosztalgikus múltba révedésére, a "régi Magyarország" párduckacagányos panoptikumára, bizonyítva, hogy ennek a társadalmi osztálynak végleg lejárt a szavatossági ideje. Jellemző, hogy a meztelen lábak látványát illendőnek hitték fehér harisnyával leplezni, és az előtérben hasaló alak "frivol" pózára sem akadhatott vállalkozó. A túljelentkezéssel viszont kezdeni kellett valamit, a szereplők számának növekedése gyakran a kompozíció rovására ment.

A Hét 1897-04-04 / 14. száma

A Várszínházban tartott műkedvelő előadás után készült Strelisky-fénykép megjelent a Vasárnapi Ujságban, az Uj Időkben és A Hétben is, és akkora divatot csinált, hogy nem sokkal később a miskolci Római Katolikus Nőegylet miskolci Nemzeti Színházban rendezett jótékony célú hangversenyén, a kolozsvári Felsőbb Leányiskola záróünnepélyén és a marosvásárhelyi Vöröskereszt-egylet estélyén is előadták a város legszebb hölgyei. Még 1900 után is előkerült Kézdivásárhelyen. Az estélyen készült két másik Strelisky-fotó, a palotáshoz felsorakozott előkelő ifjak csoportképével, szintén megjelent a Vasárnapi Ujságban.

A marosvásárhelyi Vöröskereszt-egylet 1898. április 3-i előadásáról tudósító Magyar Szalon közöl egy fényképet, amelynek ismeretlen művésze valószínűleg az előadáson használt, festett paraván előtt vette le a jelmezes alakokat, feláldozva ezzel a Strelisky-fotó térbeliségét, még több alakot zsúfolva a képbe.

A szereplők

gróf Pappenheim Szigfridné, Károlyi Erzsébet grófnő

Nagykárolyi gróf Károlyi Gyula főispán, országgyűlési képviselő lánya, Károlyi Mihály nővére, Erzsébet (1872-1954) 1903-ban ment feleségül az Iszkaszentgyörgyön birtokos gróf Pappenheim Szigfridhez. Több évig a Pesti Első Bölcsőde Egyesület elnöke volt. Az élőkép jelmezében látható Erzsébet fényképe (geni.com) is Strelisky munkája, talán a többi szereplőről is készült önálló portré. 

gróf dr. Semsey Lászlóné, Dessewffy Karolina (Rolla) grófnő, 1899

Dessewffy Karolina (Rolla) grófnő (1870-1950), Dessewffy Aurél gróf és Károlyi Pálma grófnő leánya 1894-ben ment feleségül dr. Semsey László grófhoz, aki jogi doktor, huszárhadnagy és országgyűlési képviselő volt. Két fiú- és két lánygyermekük született. A grófnő leginkább a társasági és jótékony összejöveteleken tűnt ki ruhakölteményeivel, majd férje halála után a birtokán tenyésztett sertések díjairól számoltak be a lapok. A Műbarátok Körének 1899-es Park Klubban rendezett összejövetelén az élőképek között Jacques-Louis David Madame Récamier című festményét személyesítette meg, a fenti Strelisky mellképen is az előadás ruháját viseli, ezért sem lehet Széchenyi Anna, akivel a második kép ábrázoltját azonosítani szokás.

 gróf Apponyi Franciska (Fanny) (1879-1958)

egyik lányával, Klárával és férjével, gróf Károlyi Lászlóval (1859-1936)

(archivnet.hu és europeana)

Gróf Apponyi Franciska 1879-ben született Bécsben. Tizennyolc évesen ment férjhez a nála húsz évvel idősebb gróf Károlyi Lászlóhoz, egy fiuk és két lányuk született. Kezdetben füzérradványi kastélyukban éltek, amelyet pazar pompával rendeztek be, de az első világháború kitörése előtt fóti birtokukra költöztek. Apponyi grófnő itt alapította meg 1914 őszén „segítő és népjóléti" bizottságát, majd a háború után hadirokkantak és hadiözvegyek felkarolásával foglalkozott. Korát megelőzve Újpesten csecsemőotthont, Fóton falut építtetett a rászorulóknak, és a háború kárvallottjainak. Ez utóbbi a „Suum Cuique” (mindenkinek a magáét) nevet kapta. Az 1920-as évek végén Zebegényben egy „Virágegylet” nevű közösséget hozott létre a szegény sorsú gyermekek befogadására. Az egylet tagjai virágok után kapták a nevüket, Károlyiné „Napraforgó” lett. 

 gróf Csekonics Gyula (1875–1957)

(Vadász és Versenylap újévi száma, 1908)

Csekonics Endre gróf és Cziráky Konstancia grófnő negyedik gyermeke, Gyula, a századforduló regényes alakja volt, akinek neve egyet jelentett a pénzszórással és a kicsapongással (ld. a közismert „nem vagyok én Csekonics báró” kifejezést). Miután jogi tanulmányait befejezte, katonának állt, majd a Szabadelvű Párt tagjaként a zsombolyai választókerület képviselőjévé választották, sőt a Vízügyi Bizottságnak is tagja lett. A dúsgazdag, jóképű grófnak a lóverseny, a kártya és a szebbik nem volt a gyengéje, vagyonokat kártyázott el, párbajozott és saját versenyistállót tartott. De foglalkozott lótenyésztéssel, és sokat tett a magyar lósportért is, többször betöltötte a Magyar Lovaregylet elnöki tisztét. 1906-ban nősült, Karátsonyi Margit grófnőt vette feleségül. A trianoni döntés után a család elveszítette hatalmas birtokait, s az üzleti érzékkel megáldott apa is meghalt. Csekonics Gyula Alagra költözött, ott folytatott sportvezetői tevékenységet, majd elszegényedve, 1957-ben, 82 éves korában halt meg.

gróf Károlyi Lajosné, sárvár-felsővidéki Széchenyi Johanna (Hanna) grófnő (1872-1957)

Széchenyi Béla nagybirtokos, politikus, utazó és gróf Erdődy Johanna gyermeke, gróf Károlyi Lajos (1872–1965) politikus, vadász és vadgazda felesége. Közismert fényképén a Park Klub 1899-es bálján Botticelli Minervájának öltözött, másik portréja a Wiener Salonblattban jelent meg. A grófnő jelentős kulturális tevékenységet folytatott, több millió koronával támogatta a nagyapja által alapított Magyar Tudományos Akadémiát, és szívügyének tekintette az erdőgazdálkodást. Birtokainak jelentős része Csehszlovákiába került, azonban Bakon maradtak földjei, ahol híres erdőbirtokot örökölt.

 

gróf Ráday Gedeon (1982-1937) főispán, politikus, belügyminiszter

Gróf Ráday Gedeon (1872–1937) Ráday Gedeon honvédelmi miniszter és Philippine von Pergen grófnő második gyermeke az első képen édesanyjával és nővérével, Máriával látható 1878-ban. Iskoláit Bécsben és Budapesten végezte, közigazgatási gyakornokként kezdte, majd szolgabíró lett. Politikusként Tisza István hívei közé tartozott, Pest megye főispánságát 1917-ig töltötte be, 1914-ben a főrendiház tagjává választották, ahol jelentős szónoki sikereket aratott. A tanácsköztársaság idején fogságba esett, majd Bécsbe menekült, 1921-től a Bethlen-kormány belügyminiszteri tisztét látta el. A kor társadalmi életének jelentős és elismert szereplője, a Nemzeti Kaszinó és az Országos Magyar Gazdasági egyesület tagja, az Aratrum szövetkezet megalapítója volt.

A műfaj ellentmondásai

Nyilvánvaló, hogy az élőképek fényképi rögzítése a műfaj halálát jelenti. Hiszen mi marad az élő eseményből, még ha olyan technikai felkészültségű fényképészről is van szó, mint Strelisky Sándor? Álljon itt példaként a soproni magyar kisdedóvó- és gyermekmenház-egyesület igen jól dokumentált 1899. április 11-i műkedvelői estélyének A látomás című élőképéről szóló beszámoló a Sopron két nappal későbbi számából:

A Magyar Szalonban közölt illusztráció, 1899 

„Egy pillanat s a kilencz múzsát ábrázoló függöny felgördült. A látomány, mely szem elé tárult, egyszerűen bájoló volt. Csupa élő, földre szállott angyalok térdepeltek, álltak elragadó pózokban, fehér ruhában, szárnyakkal, épen mint ahogy a nagy festők elképzelték ihletett pillanataikban e földöntúli lényeket. S minő édes, különös érzést támasztott bennünk, hogy ezeket a bájos, kedves angyalokat, mind szinről-szinre ösmerjük; megismertük egyenkint Weisz Agostné úrnőt, (Szt. Czeczilia,) nagy értékű antik díszruhában, Makart hírneves festő hagyatékából, Artner Janka, Bauer Daniela, Bethlen Margit, Gorsic Elvira, Lenek Olga, Nagy Laura, Nelky Ella, Panuschka Jozefin, Hajas Lenke, Schaffer N., Rupprecht Valeria és Goldstein Lili kisasszonyokat. … Mintegy 5 perczig tartott a varázslatos kép s ekkor a könyörtelen függöny legördült, de csak azért, hogy a közönség tomboló tapsaira újra és újra fellebbenjen."  Vajon mennyit képes megőrizni ebből a "varázslatos" eseményből a fotó?

Rupprecht Mihály: Ismeretlen színpadi jelenet, kb. 1900

A versón: "Lehner - Roth - Lehner - Gorsic - Schwartz - Panuska - Erdőssi - Russ - Rupprecht"

Sopronban a program két egyfelvonásos vígjátékkal folytatódott, amelyek szerzői is műkedvelők voltak, és a szerepeket a város jeles polgárai adták elő. Az est fénypontját Josef Bayer Babatündér c. balettje jelentette. Rupprecht Mihály itt bemutatott képe hasonló vígjáték kimerevített színpadképét örökítette meg, már a fényképész műtermében. A feltüntetett nevek közül sok egyezik a másik elődás szereplőiével: Gorsic Márton, a cenki cukorgyár igazgatójának lánya: Elvira (1876); Panuschka József, a soproni takarékszövetkezet hivatalnokának lánya: Jozefin (1881); Russ János kereskedő fia: Viktor (1873); virtsologi Rupprecht Kálmán (1841-1911) sajtoskáli földbirtokos egyik lánya: Alice (1881) vagy Valéria (1882). A fényképész apja, id. Rupprecht Mihály (1795-1870) és Kálmán nagyapja, Rupprecht János (1788-1863) cukorgyáros, testvérek voltak. Roth Gottlieb pékmester unokája: Gyula (1873). A pékmester lánya, Teréz, a fényképész Rupprecht Mihály (1829-1904) felesége volt. Schwartz (?). (Schwartz Károly könyvkereskedése a 70-es évek közepén nyílt Sopronban, a műkedvelő előadások jegyeit is árulta.) Erdőssi (?) és Lehner (?). A Velencében játszódó jelenet megfejtése még várat magára.

Ellinger Illés: Lányának tanácsot adó apa, kb. 1886

A népi életképeket bemutató felvételek több forrásból merítenek. Részben a biedermeier zsánerfestészet szentimentális jeleneteit másolják (hadba induló katona búcsúja, levelet hozott a posta), másrészt a kor kedvelt népszínműveinek moralizáló közhelyeit vagy helyzetkomikumát választják témául (ami nem a tiéd, azt ne bántsd, reszkessen a borhamisító, a megugrasztott phyloxera-biztos) szabadon élve a színielőadások vizuális nyelvezetével. Az itt bemutatott zsánerjelenet eredetijét Varságh János készítette 1876-ban, aki egy nemzetközi statisztikai kongresszus alföldi kirándulásának fényképészeként utazott szülővárosába, Békéscsabára, és fotózta le Bagyinka György, szlovák gazdát. Varságh ekkoriban apósával, Borsos Józseffel társult Budapesten. Ez a műterem lett később Ellingeré, így örökölhette a negatívot. A kép inkább mint az etnikumokat és a tájegységek viseletét bemutató felvételek egyik példája érdekelhette. Az ilyen képeket egyértelműen kereskedelmi forgalomba szánták, a kor matyó babái voltak, amelyet a Magyarországra érkező utazó szuvenírként vásárolt, de a földrajztudós Hunfalvy János is - Möller Lajos budapesti városképes kabinetfotói mellett - éppen Ellinger Illés népviseletes felvételeit ajándékozta a párizsi földrajzi társaságnak 1886-ban. 

Goszleth István: Pletykás vidéki asszonyságok, kb. 1890

Felmerül a kérdés, milyen művészi, esztétikai értéke van egy fényképről készült festménynek (Munkácsy Mihály: Krisztus-trilógia) vagy a fotónak, amely egy festmény látszatát kívánja kelteni (Rupprecht M.: A bátor vitéz előnyomulás)? Az ilyen műfajidegen megoldások az új technika lehetőségeiben rejlő lelkes kísérletezés számlájára írhatók. Talán azok a legsikerültebb felvételek, amelyek valamilyen társasági eseményt, jelmezbált, farsangi mulatságot követően a résztvevőket (akár egyedül, akár csoportosan) az ünnepségen viselt jelmezükben mutatják be, a fényképész fantáziájára bízott műtermi környezetben. Hiszen így a fénykép eredeti funkciója érvényesül, megörökít és emléket képez, nem akar más lenni, mint ami. E típus jóval korábbi szép példája a bécsi Adéle sorozata, amelyet az arisztokraták jótékonysági előadását követően készített 1869-ben.

 De simili genere

(Hasonszőrűek társasága)

Podleszny András: Műtermi csoportkép, Kassa, 1893

A beállított műtermi csoportképek számos válfaja létezik, s ezt többnyire az ábrázolt személyek egymáshoz való viszonya befolyásolja. Más típust képviselnek a hierarchiát tükröző alakzatok, mint a családok, a tanárukkal fényképezkedő diákok vagy a különböző testületek és vezetőik csoportképei, és mást az egyenrangúak, egyívásúak társasága. A határvonalak gyakran el is mosódnak. Többnyire a hasonló életkorú, hasonló társadalmi állású személyek között is érezhető a csoportdinamika, a képen elfoglalt hely, a sugallni kívánt látszat, de az önkéntelen gesztusok is jellemző erővel bírnak. Az olyan kiváló fényképész, mint a kassai Podleszny András (1856-1939) teret enged az ilyen ösztönös megnyilvánulásoknak, az ábrázoltakat laza, harmonikus együttesbe rendezi, s ezáltal hagyja kibontakozni az egyéni személyiségjegyeket.

Podleszny András: Kassai fiatalemberek társasága, 1893

A fenti kép érdekessége, hogy az egyes szereplők megjelenéséből leszűrt következtetéseken túl, fogalmat alkothatunk arról a társadalmi rétegről is, amelyhez tartoznak. Ellentétben az előző képtípusnál bemutatott gazdag arisztokrata fiatalokkal, akik a korabeli társasági összejövetelek, bálok gyakori szereplői voltak, a kassai kép fiataljait nehéz lenne hasonló helyzetekben elképzelnünk. Nem azért, mert nem rendelkeznek "versenyképes" felmenőkkel, hiszen mindegyik nemesi származású, családjuk vérvonalát gyakran valamelyik honfoglaló törzstől eredeztetik. Anyagi körülményeik, és ezáltal neveltetésük akadályozza társadalmi felemelkedésüket. Ők - az irodalomból is jól ismert - deklasszálódott nemesi réteg, a dzsentri.

Számukra a legkézenfekvőbb kiugrási lehetőség a katonai pálya, hiszen az egyenruha elfedi a társadalmi és anyagi különbségeket, a hadseregben mindenkit érdemei és teljesítménye szerint ítélnek meg. Háború híján az érdemszerzés lehetőségei a kártyaasztalok mellett, a becsületbeli ügyek rendezésére hivatott párbajokon, és a szebbik nem meghódításában való jártasságban öltenek testet. Hogy ez a kívülről léha és szabados világ belülről sokaknak nem a felszabadult önmegvalósítást jelenthette, arra a képen ábrázoltak félszeg tartása, kényszeredett mozdulatai is utalnak. A bal oldalon ülő hadnagy lazaságot sugalló keresztbe vetett lábtartását például szemléletesen felülírja a melle előtt kényszeredetten összefont karja. Talán a középső huszárfőhadnagy tűnik a legoldottabbnak. 

A rectón feltüntetett számok feloldása a versón

A világháború kitörése azután elhozta az érdemek igazi megmérettetését, legalábbis azok számára, akiknek sikerült túlélniük a vérzivatart. Vegyük sorra a képen ábrázolt személyek életútját.

Fráter Jenő

(1867-1945)

Ippi és érkeserűi Fráter Jenő 1867-ben született Debrecenben. Ősi magyar nemesi család sarja, amely az Árpád-kori 108 nemzetség egyikéből, a Dobra hadból eredezteti magát. Iskoláit Debrecenben, Lőcsén és Rozsnyón végezte, majd katonai pályára lépett, és a Ludovika Akadémia növendéke lett. 1887-ben csapatszolgálatra osztották be, 1889-ben Kassára helyezték, itt léptették elő főhadnaggyá és századossá. A központi lovasiskolában két évig tanárként működött. 1907-ben megkapta a III. osztályú katonai érdemrendet. 1914-ben a budapesti 1. honvéd huszárezred a gorodoki lovasrohamban az ő parancsnoksága alatt esett át a tűzkeresztségen. Részt vett az ezred által 1916 júniusig vívott összes harcban, júniustól szeptemberig a Fráter-lovaskülönítményt vezette, októbertől a háború befejezéséig a honvédelmi minisztérium felmentési osztályának főnöke volt. Megkapta a Lipót-rend lovagkeresztjét, a III. osztályú Vaskoronarendet és a III. osztályú Károly csapatkeresztet. 1920-ban tábornok lett, 1923-ban altábornagy. Ezt követően vonult nyugdíjba. Az 1926-os országgyűlési képviselőválasztáson a nagylétai választókerület egységespárti programmal képviselővé választotta. 1945-ben 78 évesen halt meg.

Fráter Loránd

(1872-1930)

A bal oldalon ülő hadnagy Fráter Jenő főhadnagy másodunokatestvére, Fráter Loránd. Bár a számozás felcseréli a két nevet, a kassai 5. honvéd huszárezrednek két Fráter nevű tisztje volt, így az azonosítás nem kétséges. Fráter Lorándot 1893-ban vezényelték Szegedről Kassára, 1895-ben léptették elő főhadnaggyá, és egy évvel később helyezték át Marosvásárhelyre. Ő vitte a legtöbbre a társaság tagjai közül, huszártisztből lett országszerte híres nótaszerző és előadó: a „nótáskapitány”, akiről Juhász Gyula verset írt, és halála után film készült róla (1942) Páger Antallal a főszerepben.

Az ippi, érkeserűi, bélmezei és rogozi Fráter nemzettség leszármazottja, 1872-ben a Bihar megyei Érsemjénben (ma: Șimian) született. Bár zenei nevelést is kapott, katonai pályára készült, a Ludovika növendéke lett. Első nótáját állítólag Kassán írta, hegedűjével gyakran szórakoztatta feletteseit és az úri társaságokat, amelyek szívesen látták hajnalig tartó mulatozásaikon. Életéről a húszas években Genere Kuli - emlékezések címen adott ki laza történetfűzért.

Czóbel Minka, anarcsi költőnő, 1893-ban így ír Justh Zsigmondnak: „Kedves Barátom! Bál után vagyunk, s én nem tudok aludni, mert a muzsika a fejembe ment. …egy kis huszárhadnagy prímázott. Ha ezt hallhatta volna! …Soha ilyen őrült temperamentumot …visz és ragad magával, mint egy fergeteg. A kis hadnagyot Fráter Lorándnak hívják, –egyszer elküldöm magához, még ilyet igazán nem láttam. Gyönyörű úgy az érzéke, mint a hegedűjátéka.”

Azt is írták róla, hogy fegyelmezetlen katona volt, és valóban, bohém természetét és zenei tehetségét nyilván képteleség lehetett összeegyeztetni a hadsereg kötelmeivel. Ezért 1906-ban, 34 évesen, századosi rangban nyugállományba vonult. Tudatosan készült zenei karrierjére, Pestre került, a kiváló karnagy és énektanár Bellovics Imrénél tanult énekelni, Herczeg Ferenc protezsálta a főváros úri társaságaiba. 1928-ban New Yorkba is eljutott. Híresebb szerzeményei: Tele van a város akácfavirággal, Őszi rózsa, fehér őszi rózsa, Esik eső sűrű cseppje (Száz szál gyertyát), Ott ahol a Maros vize stb. 1910-ben függetlenségi programmal országgyűlési képviselővé választották. 1930-ban, 58 évesen halt meg egy rosszul sikerült mandulaműtét következtében. Halálakor a korabeli sajtó hosszan megemlékezett róla.

Berzeviczy Béla

(1870-1922)

Berzeviczei és kakaslomniczi Berzeviczy Béla 1870-ben született egy nagylomnici földbirtokos fiaként. A kassai főgimnáziumban tett jeles érettségit követően a Terézia Katonai Akadémia hallgatója lett Bécsújhelyen. 1890-ben avatták hadnaggyá, 1894-től főhadnagy. Az első világháború kitöréséig különböző lovassági egységek vezérkari tisztje, a Vilmos-huszárok parancsnoka, 1913-tól ezredes. A háború kezdetétől megszakításokkal 1915 szeptemberéig saját ezredét vezette. Részt vett a podóliai betörésben, a kelet-galíciai visszavonuláskor vívott súlyos harcokban, és az oroszok elkeseredett támadásainak visszaverésében a Kárpátokban. A bukovinai és román fronton mint gyalogdandár parancsnok harcolt, megjárta az olasz frontot is. Az összeomlás után rövid ideig vezérőrnagyi rangban a kassai katonai kerület parancsnokaként működött. 1919-ben nyugállományba helyezték, de (a trianoni tiltások miatt) rejtve a Nemzeti Hadsereg vezérkari főnöke, hivatalosan a Honvédelmi Minisztérium VI. csoportjának vezetője lett 1922-ig, amikor súlyos betegsége miatt, altábornagyi kinevezéssel, felmentették. Röviddel később elhunyt. Kitüntetései, többek között, a II. osztályú Lipót-rend, a II. osztályú Vaskorona rend. Külföldi kitűntetései a német I. és II. osztályú Vaskereszt, a porosz Vörös Sas rend II. osztálya, és a II. osztályú bajor katonai érdemrend csillaga.

Szemere Kálmán

(1868-1939) 

Szemere Kálmán családja a honfoglaló ősöktől (de genere Huba) eredeztette származását. Nem sokkal vitézzé avatása után, 71 évesen hunyt el, életéről az újságok megemlékezéseiből lehet megtudni a legtöbbet. A katonai pályán az őrnagyi rangig vitte, de az "örökké bohém és jókedvű, talpig úr" Szemere Kálmán huszárkapitány megvált a hadseregtől, és Amerikába ment, hogy az ottani tréningrendszert tanulmányozza. Külföldi útjáról visszatérve, átvette nagybátyja, a magyar lósport világszerte híres tenyésztője, Szemere Miklós istállójának vezetését. Amerikai iskolát hozott magával Alagra, a rövid kengyelszárral való lovaglást, és ezzel a módszerrel győzelmet győzelemre halmozott ezüstfehér-aranysárgás dresszében. A háború után egy ideig gróf Jankovich-Bésán Endre lovait trenírozta, majd visszavonult a sporttól, és csendes magányban élte napjait. A Szemere-család hagyományaihoz híven harcos hirdetője volt a magyar fajvédő gondolatnak – írják róla. Édesanyja ippi és érkeserűi Fráter Etelka, öccse, dr. Szemere Béla.

Szemere Béla

(1873-1948) 

Szemere Béla 1873-ban született Lasztoméren, Zemplén megyében. A honfoglaló Huba vezér leszármazottja. Tanulmányait részben Budapesten, részben Kolozsváron végezte az orvosi karon. 1907-től 1936-ig a Fehérkereszt gyermekkórház sebésze és igazgató-főorvosa. 1919-től az Állambiztonsági Megbízottak Országos Szervezete nevű önkéntes segédrendőri milícia vezetője, a korszak ismert szélsőjobboldali szereplője. A Magyar Kultúrliga Egyesület, informális nevén Szemere-kör vezetője, amely szoros együttműködést tartott az Ébredő Magyarok Egyesületével. 1923-ban, a Bethlen-kormány megdöntésére irányuló, meghiúsult, ún. „magyar sörpuccs” egyik előkészítője. (A három vádlottat a Budapesti Királyi Ítélőtábla másodfokon felmentette.) 1924-ben belépett a Gömbös Gyula alapította Magyar Nemzeti Függetlenségi Pártba (Fajvédő Párt), majd az 1930-as években az első nyilaskeresztes párt, a Meskó Zoltán vezette Magyar Nemzetiszocialista Földműves- és Munkáspárt tagja lett. 1939-ben a párt színeiben országgyűlési képviselővé választották. Felesége Fráter Eszter, Jenő és Loránd távoli unokatestvére volt.

Hammersberg Árpád

(1863-1915) 

A képen hármas számmal jelölt, középen álló, magas fiatalembernél szerepel a Hammersberg név, a fenti, hetes számú, ülő férfihez a kérdőjeles "Galgócy" megnevezés tartozik. Az bizonyos, hogy ő Hammersberg Gantzstuckh Árpád, tehát nem világos, hogy két Hammersberg szerepel-e a képen, vagy csak felcserélték a neveket. Hammersberg Árpádot születése és tanulmányai kötik Kassához, a középiskola elvégzése után Budapestre került, ahol orvosi tanulmányokat folytatott az egyetemen. Működését az Irgalmasok kórházánál kezdte, 1892-ben a 20. kassai helyőrségi kórházhoz helyezték, majd 1895-ben a földművelésügyi minisztériumhoz került, ahol mint fürdőorvos 22 éven keresztül teljesített szolgálatot. 1915-ben hunyt el. Érdemeiért a II. oszt. polgári hadiérdemkereszttel tüntették ki.

Hammersberg (?)

Amennyiben a Hammersberg név a hármas számmal jelölt fiatalemberre is igaz, a család két tagja jöhet számításba: Árpád öccse, a kép készítése idején 25 éves Géza, vagy a legidősebb fivér, Jenő (1845-1918) fia, az ekkor 21 éves Miklós. Róla annyi tudható, hogy királyi járásbíró és kúriai tanácsjegyző volt, negyvenhét évesen halt meg 1918-ban. Érdekesebb Géza (1868-1938) személye, aki azzal vonult be a sporttörténelembe, hogy az 1912-es stockholmi olimpiai játékok lövészeti számától hivatali elfoglaltsága miatt visszalépett, és így a helyén induló Prokopp Sándor a 300 méteres hadipuska fekvő számában megszerezhette az aranyérmet. Géza erdész, miniszteri tanácsos, vadász és céllövő volt, aki vadásztöltény feltalálásával is foglalkozott.

 Hammersberg Géza agyaggalamb lövésen, 1913, VU, 17. sz.

Mi hozta össze a társaságot Podleszny András műtermében, nem tudni. A kassai kötődés mindegyiküknél kimutatható. Id. Hammersberg László ügyvéd, a szabadságharc főhadnagya, két vármegye táblabírája egy évvel a fénykép elkészültét követően halt meg 82 éves korában Kassán. Fiai a kassai premontrei katolikus főgimnáziumban tanultak, ahogy Berzeviczy Béla is. Árpádot egy évvel a fényképezkedés előtt nevezték ki a kassai helyőrségi kórházhoz, Fráter Jenőt 1889-be helyezték Kassára. A Szemere-testvéreket anyai ágon kötötte rokoni szál a Fráter-családhoz. Fráter Loránd 1893-tól 1895-ig szolgált Kassán, könnyen lehet, hogy ő gyűjtötte maga köré rokonait és barátait. Közülük többen jó lovasok voltak, versenyeken is szerepeltek. 1893-ban Kassán több katonai lóversenyt rendeztek, a májusi 4000 méter távú vadászversenyen Fráter Jenő főhadnagy harmadik lett, a Draghunt-akadályversenyen negyedik. Ilyen esemény is szolgálhatott a fénykép apropójául.