Csoportkép-típusok

századfordulós fényképeken

  

Társadalmi reprezentáció

Gmehling Hermann Bőr Áruk Gyára

A századfordulós csoportképek egyik jellegzetes típusa a társadalmi és szakmai reprezentációt szolgálta. Az üzlettulajdonos és alkalmazottai lefotóztatták magukat a bolt bejárata előtt, és a képet kiakasztották az üzlethelyiség falára, a hozzáértést és a kiválóságot bizonyító bekeretezett dokumentumok, a mesterlevél és más oklevelek mellé. A műhely vezetője és iparosai hivatalos tablón, közös csoportképen örökíttették meg magukat, de készült olyan kép is, amely munka közben, a gépek mellett ábrázolja őket. A fotókon gyakran szerepelnek a cég által gyártott termékek mintadarabjai is. Ismert példái ennek a képtípusnak a Róth Miksát és munkatársait a Kender utcai műterem udvarán ábrázoló fotó 1900-ból, háttérben a kolozsvári Karolina kórház ravatalozójának ablaktervével, vagy az a kép, amelyen a Hegedűs Ármin tervezte szecessziós Dob utcai iskola ablakkerete előtt Gera Lajos asztalosmester és alkalmazottai állnak.

  

Gmehling Hermann és munkatársai

Hasonló csoportkép került hozzám 2016-ban, amely egy mára feledésbe merült iparág, a bőr bútorgyártás egyik jeles képviselőjét, Gmehling Hermannt és munkatársait ábrázolja. A fénykép rossz állapotú egyszerű keretben levő 244 x 311 mm-es előregyártott, szokványos keretdíszű, toldott kartonra erősített 175 x 230 mm-es albuminkép, elöl-hátul felragasztott matricákkal.

 

Tizenöt személy látható a képen, hárman a középső sorban ülnek, tíz férfi az ülők mögött áll, és két fiú, a csoportképeken szokásos testhelyzetben, az előtérben egymásnak támaszkodva ül a földön. Ez az elrendezés jól tükrözi a csoporton belüli hierarchiát, még akkor is, ha a személyek azonosításához semmilyen támpontunk sincs. Minden bizonnyal Gmehling Hermann látható középen, jobbján, a hasonló külső jegyek miatt, talán fivére ülhet, a balján öntudatosan könyöklő fiú valószínűleg családtag. A hátsó sorban Gmehlinghez legközelebb állók testtartása arra utal, hogy nem egyszerű alkalmazottak, hanem az iparosok vezetői lehetnek.

 

 

Gmehling Hermann (1860-1912)

 

 A cég termékei közül egy virágmintás és egy bőségszarút tartó puttót ábrázoló dombornyomott bőrpaneles paraván, egy bőrtámlás szék, egy zsámoly és egy X-szerkezetű, támlátlan ülőalkalmatosság szerepel a fotón, de az erősen faragott ónémet-historizáló karosszékek az ülők alatt szintén a műhelyben készülhettek.

 

 

 Dombornyomott bőr cégér

A kép legtöbb információval szolgáló tárgya, a csoport fölé akasztott, dombornyomott bőr cégér, felirattal és ábrázolásokkal. A felirat szövege: Gmehling Hermann / BŐR - ÁRUK – GYÁRA / ARTICLES EN CUIR / BUDAPEST / VIENNE. Hasonló tárgy leírásáról olvashatunk A HÉT című politikai és irodalmi hetilap 1896. november 15-i számának Kiállítás után - A bőr medálja című cikkében:

 

„Az iparcsarnok egyik fülkéje fölött volt látható egy nagy darab marhabőr, rajta művésziesen kifaragva a magyar czimer és jobbról balról allegorikus csoportok, mik a tímár mesterséget a skulpturával való együtt munkálkodásban tüntették föl. Művészi kivitelű és művészi értékű darab bőr volt az, a mely firmának készült a kiállító számára. Olvasható volt rajta nagy fehér betűkből: Gmehling Hermann.”

 

Képünkön magyar címer nem látható, de a fehérbetűs név, valamint több részlet is hasonlít. Bal oldalon, antik oszlop mellett izmos, félmeztelen férfialak, a tímár látható, bőrkikészítés közben. Előtte puttó gubbaszt, míg a mesterség címere (két, keresztben elhelyezett húsoló-kés és az álló faragókasza, más néven gyalukés) kétszer is feltűnik az alakok mellett. Jobb oldalon a szobrászat allegorikus nőalakja, kezében vésővel, a kalapácsot egy pufók gyermekalak nyújtja felé. Fölöttük a L’ART felirat és a művészetek három tarpajzsos címere látható. A lábuknál szarvasmarha feje látszik. Ha nem is ez a cégér szerepelt a kiállításon, nagyon hasonló lehetett ehhez.

 

 

Céghirdető kártya terve (IMM MLT 5686.8)

Érdemes figyelmesebben elolvasni a cikket, mert több információ kiderül belőle Gmehling Hermannról és cégéről. Az írás apropóját az szolgáltatta, hogy írója, „Simplex” (Bermann Adolf, később Kóbor Tamás, hirlap- és regényíró, 1867-1942) egy titokzatos „szép asszony”, Gmehling ismerőse sugalmazására panaszolja fel a bőriparos mellőzését a milleniumi kiállításon, ahol az iparág egyedüli képviselőjeként külön fülkében állította ki tárgyait, mégsem jutalmazták éremmel vagy díszoklevéllel. A kiállított tárgyakról is olvashatunk a cikkben: 

 

„Minucziozus gonddal, nagy ízléssel és még nagyobb ambiczióval készültek az egyes tárgyak”, pl. „egy férfiszobába való garnitúra ökörtülkökből összeállítva, gyönyörűen metszett bőrbevonattal, tovább egy leheletszerűen finom paravant, faragott bőrből, mely a legillatosabb boudoirnak is diszére válnék. És remekbe készült egy ebédlő szekrény, véges-végig bőrfaragásokkal berakva, a legsikkesebb darab, ami valaha előkelő ebédlőben találtatott.”

 

Az Építő Ipar is beszámolt az ezredéves kiállítás bőrből készült műipari tárgyairól: „Itt van Gmehling H. metszett és domborított bőrrel ékes bútoraival; sőt kiállított egy szekrényt is, a melynek síma mezőit ornamentális bőrlapokkal vonta be, s ezzel igen jó hatást ért el. A gondolat sikerültnek mondható. Jelességről tanúskodnak a m. k. udvari vonat számára készült fali panneau és egyéb munkák is.” 

 

 

 A magyar udvari vonat étkezőkocsija, Klösz György, 1896

Gmehling tehát pannókat készített a királyi különvonat díszítésére. A Vasúti és Közlekedési Közlöny 1896. május 24-i számából ismerjük a vonat leírását, a tervező és két kivitelező nevét, de Gmehlinget nem említik. A bőrmunkákról a következőt írják: 

 

„Leginkább leköti a figyelmet e teremben [étkezőkocsi] a mellső és hátsó oldalfalak bőrből faragott, lendületteljes rajzú három mezeje, melyek művészies kivitele valóban megkapó. A falakon fent a tükörablakok bőrfaragványú pillérekkel, alant pedig fafaragványú gyümölcsdísz-alakzatok pajzsokkal váltakoznak; a belső részt és a homorú párkányokat bőrfaragványok ékesítik.” A Ganz Vagongyárban elkészült milleniumi királyi vonatról Klösz György fényképei maradtak fenn.

 

Mindez nem véletlen, hiszen amikor Gmehling Hermann cégét 1894-ben bejegyezték Budapesten, ugyanez a szaklap örömmel üdvözölte „az első magyar bőr-, bársony stb. dombor nyomó intézet waggonbutorok és ülések részére” létesített gyárát, mint írják: „az osztrák gyáros, több osztrák vasut szállitója. […] reméljük, hogy általánosan elismert gyártmányaival Magyarországon is ugyanolyan jó hírnévre tesz szert, mint a milyet Ausztriában régen élvez.”

 

Úgy tűnik, az elismerés mégis késlekedett. A HÉT cikkében olvassuk, hogy a „mellőzött gyáros valamikor osztrák volt és komolyan vette, a mivel az országnak tartozik, melynek kenyerét eszi. Beállt magyar honpolgárnak és magyar leányt vett feleségül. Őszintén és jó akarattal jött el magyar embernek a magyar ipar szolgálatában s amit Bécsből liferálhatott volna, azt most inkább Budapestről liferálja Bécsbe. Valódi érdemet szerzett magának s egy uj iparágat honosított itt meg, amire a törvény adómentességet, a kormány praemiumot szokott adni, mert eminens közgazdasági érdek. A kiállítás pedig egy sor elismerő irást sem ád.”

 

 

Eibenschütz Johanna (1862-1919), operaénekesnő

 

Gmehling Hermann 1893-ban vette feleségül Eibenschütz Johanna operaénekesnőt, aki híres művészcsaládból származott, és énektanulmányait Bécsben végezte. Eleinte német színpadokon játszott (Hugenották, Bűvös vadász, Carmen, Lohengrin), 1889-ben szerződött Pestre, de házaságkötése után megvált a színpadtól. Talán ő lehetett a cikk sugalmazója is.

 

 

Budapest, VII. ker., Damjanich utca 6.

A fénykép következő érdekessége, hogy Gmehling Hermann Damjanich utca 6. szám alatti házának belső udvarán készült. Az eredetileg egyszintes, klasszicista épületet Carl Sebastiani kereskedő építtette Zitterbarth Mátyással 1841 körül. Az 1870-es évek elején emeletet húztak rá, ekkor az építtető Hermann Adolf, az építész pedig Bayer Gusztáv volt. A ház ma is áll, 2016 nyarán még lakatlanul találtam, de az év folyamán a Belső-Pesti Tankerületi Központ (KLIK) költözött ide, és az épületet teljesen felújították, az összes nyílászárót kicserélték. Az udvari nyitott portikuszt már korábban beüvegezték. 1908 és 1944 között a szomszédos épületben volt a német birodalmi iskola.

 

 

Céghirdető kártya

Egy reklám levelezőlap rajza jól mutatja a Damjanich utca részletét. A homlokzat oromzatán nagy betűkkel Gmehling Hermann neve állt, az északi szárny meghosszabbításában gyárépület látható, magas, füstölgő kéménnyel, távolabb kisebb pavilon. 1895 táján Gmehling egyemeletes raktárépület építésére kért engedélyt, amit másodjára meg is kapott.

 

A rajzon feltüntetett három kitüntetés jelzi, hogy Gmehling később megkapta a neki járó elismerést, 1898-ban Brüsszelben ezüstérmet, s ugyanabban az évben a császári és királyi beszállító címet is elnyerte. Ezt a csoportkép verzójára ragasztott védjegy is igazolja. A további matricák, mint Dr. Rajner Béla ügyvéd, vagy az Országos Tébolyda Igazgatóságának címkéje a megrendeléseket tanúsítják. A Főposta bélyegzőjén az 1899. október 28-i dátum olvasható.

 

Gmehling neve már 1894 előtt feltűnik Magyarországon, ezt Borovszky: Magyarország vármegyéi és városai (1911) c. munkájából tudjuk: „Vácz. - Gmehling Hermann bőrbutorgyára. Főtelep Budapesten 30 munkással. A váczi fióktelepet 1892-ben alapította a tulajdonos, a ki egyben az ottani m. kir. fegyintézet asztalos-árú-gyárának a bérlője. Gyárt mindenféle bőrbutort. Különlegessége a vasúti kocsik berendezéséhez szükséges bőrök, angol készletek és faragott és préselt bőrszékek stb. előállítása. A gyár területe 610 □-öl és két épületből áll. A hajtóerőt villamos- és légszeszmotorok szolgáltatják. Munkások száma 65. Évi termelési képesség kb. 30.000 darab bőrszék és különféle bőrkellékek. Hazai piacza az egész ország, kivitele van az osztrák tartományokba, Balkán-államokba és Egyiptomba.” Ugyanitt olvashatjuk, hogy a váci m. kir. fegyintézet asztalosárúgyárának bérlője Gmehling Hugó.

 

 

Újsághirdetés

 

A Gmehling-cég hirdetései rendszeresen jelentek meg az újságokban, több ezer darabos raktárkészletből lehetett választani. „Képes árjegyzéket ingyen és bérmentve küld ezen megbízható czég" - írták, valamint: „Régi nádszékek bőrrel bevonatnak". Dege Sándor: A budapesti polgári mentalitás a századfordulón a sajtó hirdetéseinek tükrében c. cikkében rámutat, hogy Gmehling széles társadalmi rétegek igényét elégítette ki: "A bőrszékek főként a nagypolgárságra voltak jellemzőek, míg a középpolgárságnak inkább csak nádszékekre tellett. Vagyis a régi nádszékek bőrrel bevonása olyan módszer volt, amellyel a család anélkül látszhatott módosabbnak, hogy erre túlzottan sokat kellett volna költenie.” (Könyvszemle, 2006)

 

Gmehling Hermann halála után felesége vitte tovább a gyárat. Az 1918-as „Keleti Vásáron” újabb megtiszteltetés érte a kiállító céget: „Wekerle miniszterelnök hosszasabban időzött ennél a pavillonnál és elismerését nyilvánította Gmehling Hermanné úrnő, a cég főnöknője előtt, a ki bemutatott egy ő felségének szánt, a koronázás emlékére, domborműben remek ábrázolással kidolgozott iró-mappát, a melyt a miniszterelnök gyönyörködve tekintett meg." Eibenschütz Johanna halála után lánya, Ilona, férjével Schwimmer Imrével, a korábbi cégvezetővel folytatta a bútorgyártást a Damjanich utcai üzemben. Egy 1929-es hirdetésből értesülhetünk a költözésről, a cég az 1940-es évekig működik, de már nem a Damjanich utcában.

 

Gmehling jelzésű szék

Bár, az előbbiekből következően, a Gmehling-cég igen termelékeny lehetett, bőr bútorai mára divatjamúltakká váltak, jórészt tönkre is mehettek, esetleg jelzés nélkül kallódhatnak valahol. Egyetlen jelzett, faragott székkel találkoztam, ez is inkább a századforduló után készülhetett, és nem a cég - fényképen is látható - jellegzetes bútorai közül való.

 

 

Gmehling Hermann síremléke a Fiumei úti Sírkertben
Róna József műve, 1933

Gmehling Hermann 52 évesen halt meg 1912-ben. Öt gyermeke volt: Margit, Ilona, Richárd, Gottfried és Róbert.

 

 

 

 

Társasági esemény 

 Arthur Charles Ginever és Győry Ilona esküvője

a Deák téri evangélikus templomban 1903. április 16-án

 

 

 

Az esküvő, 1903

 

A főúri bálok, esküvők és vadászatok képes beszámolói az 1890-es évektől váltak rendszeressé a társasági lapok oldalain. Az ilyen alkalmakkor készült csoportképek kezdetben tablószerűen statikus vagy mesterséges beállítottak voltak, készítőik az átfestést és a kollázs eljárást is igénybe vették, mert a nagyobb csoportosulás fényképezése még technikai problémát jelentett. 1903-ban ez már nem okozott gondot. Az itt bemutatott felvétel fotográfusa, Erdélyi Mór, a kor egyik legfelkészültebb „fényképész-illusztrátora” (fotóriportere) nem véletlenül kapta az ünneplő család megbízását. A filmekből ismert képi toposz, a szertartás után a templom kapuján kitóduló násznép egyik első példájáról van szó. A magas látószög arra utal,  hogy a fényképezőgépet talán egy konflis tetejére állították. A felvétel hat szereplője bizonyossággal azonosítható.

 

  

A Deák-téri evangélikus templom 

 

Az esküvő résztvevőiről a Pesti Napló 1903/105. száma tudósít a legrészletesebben: „…Győry Ilona és Ginever Artur frigyét áldotta meg a Deák-téri ev. templomban Horváth Sándor ágostai evangélikus lelkész. A szép esküvő fél 12 órakor kezdődött. Ekkor vonult be a díszes násznép a templomba. Ginever Artur Győry Margitot vezette karján, Gerzsó Rózsa Székács Aladárral, Székács Irén dr. Miskolczy Imrével, Kiss Edith dr. Nádosy Gerővel, Kiss Mártha Siráky Edével, Győry Vilmosné [Székács Etelka] Székács Istvánnal, Székács Istvánné Zsilinszky Mihály államtitkárral, Zsilinszky Mihályné dr. Kiss János főfelügyelővel, Kiss Jánosné [Székács Irma] Józan Miklós unitárius esperessel. Salacz Oszkárné dr. Székácscsal, Győry Ilona Ürmössy Miklós osztálytanácsossal, Győry Loránttal és Győry Elemérrel érkezett. A szertartás után számosan üdvözölték Győry Ilonát, a jeles Írónőt.” 

   

 

Győry Ilona, 1899

 

A mennyasszony, Győry Ilona, 35 éves volt az esküvő idején, és már komoly karrier állt mögötte. Mivel nők akkoriban nem járhattak egyetemre, a tanítóképzőt végezte el. Első műfordítás-kötete még hallgató korában, 1887-ben jelent meg. A budavári felsőbb leányiskolánál helyezkedett el óraadóként, mint az angol nyelv tanára. Kiváló nyelvtudása miatt tolmácsként is alkalmazták, férjével is így ismerkedett meg, amikor Ginever Magyarországon járt egy egyetemi küldöttséggel. Közben különböző lapokba fordított, irodalmi és művészeti témájú előadásokat tartott. 1895 és 1901 között ő szerkesztette a Légrády Testvérek kiadásában megjelenő Párisi Divatot. 1902-ben Budapest tanácsának megbízásából az angol nőnevelés gyakorlatának tanulmányozására Nagy-Britanniába utazott, ahol hat hónapot töltött. Életéről és munkásságáról a legtöbbet Koszorús Oszkár Egy elfelejtett Békés megyei írónő című, az Új Auróra 1978/3. számában megjelent cikkéből tudhatjuk meg.

 

 

Veöreös Julianna                                       Székács József

Győry Ilona irodalmi érdeklődése nem volt előzmény nélkül való. Családjában több kiváló képességű felmenőről vehetett példát. Nagyapja, Székács József (1809-1876) evangélikus püspök, író, az MTA és a Kisfaludy Társaság tagja volt. Orosházán született, pesti filozófiai és eperjesi jogi tanulmányokat követően a berlini és a lipcsei egyetemet látogatta, majd Londonban, Hollandiában és Németországban tett utazásokat. Szabad idejében megtanult szerbül, görögül és franciául, megismerkedett a szerb népköltészettel, amelynek dalait és regéit lefordította. Az 1837-ben alakult Pesti Magyar Evangélikus Egyházközség első lelkésze lett, a szabadságharc bukása után bujdosni kényszerült. 1860-tól bányakerületi püspöknek választották, egyházi beszédei, imakönyvei, műfordításai jelentek meg. Négy évig az orosházi választókörzet országgyűlési képviselője volt, majd a Deák téri evangélikus egyházkerület lelkésze lett. Feleségét Veöreös Júliannának (1822-1896) hívták, gyermekeik: Gyula, István, Ferenc, Etelka, Irma és Béla. A család tagjairól Koszorús Oszkár: Adatok Székács püspök családjának előtörténetéhez címmel ír az Orosházi Harangszó 2007/5. számában.

 

 

                     Kiss Jánosné, Székács Irma                                Székács István
                 és unokái, Prokess Márta és Edit

 

Arthur Charles Ginever tanúja, amint az anyakönyvből kiderül, Józan Miklós unitárius püspök, költő és egyházi író volt. A fényképen Ginever mögött áll, jobbján Székács Irmával. Székács Irma egy másik képen unokáival, Mártával és Edittel látható. 1903-ban Győry Vilmos már nem élt, nem lehetett ott lánya esküvőjén. Ilona anyja, Székács Etelka (1846-1932), bátyja, István jobbján vonul. Győry Ilona tanúja, nagybátyja és keresztapja, Székács István (1842-1917) uradalmi főfelügyelő volt. Tevékenységét Széchenyi István nagycenki gazdaságán kezdte, és jelentős érdemeket szerzett a magyar cukorrépa-termesztés elterjesztésében. Mikor Székács József 1876-ban meghalt, és vejét választották utódául a Deák téri egyházközösség élére, Ilona családja felköltözött Orosházáról, de Székács István továbbra is a Békés megyei városban maradt. Ő a fehér szakállas, cilinderes férfi a harmadik sorban. Bleyer (Székely) Aladár orosházi műtermében készült fotóján is látható, amely megjelent a Vasárnapi Újság 1899/18. füzetében az Orosházi Iparkiállítás beszámolója mellett. A kiállítás bizottsági elnöki tisztét Székács látta el. 

 

   

Arthur Charles Ginever

Új Idők 1903/17

 

Győry Ilona férjéről annyit lehet tudni, hogy a londoni University College tanára volt. A Vasárnapi Újság ezt írja róla: "…Ginever Arthur, jó hírnevet szerzett az angol tudósvilágban. Londonban végezte az egyetemet. Itt egymásután nyerte el az első díjakat a logikából, lélektanból; ebből a két tárgyból ő volt az első az egész londoni egyetemen; nemkülönben a nemzetgazdaságból is. A királyné díját a természettanból nyerte meg. Ezenkívül a két nagy egyetemi jutalmat: a John Stuart Mill-díjat és a Ricardo-díjat is három-három éven át neki adták. Most Sully professzor, a lélektan és logika híres tanára mellett mint segédtanár működik." (1905)

 

 

Két ország közt

Vasárnapi Újság, 1905/20

Az újságok kezdetben gyakran adtak hírt az idegenbe szakadt írónőről, és ő is rendszeresen publikált angol témájú cikkeket magyar lapokban. 1905-ben két képes írás is megjelent róla. Az elsőt Tutsek Anna, a Magyar Lányok szerkesztője, ifjúsági regények szerzője írta Magyar írók otthonukban címmel az Új Idők 1905/6. számában. A képmelléklet angliai otthonuk enteriőrjében mutatja a házaspárt. Tutsek az esküvőről is írt két évvel korábban ebben a képes hetilapban, közölve Ginever és Győry Ilona fotóját. 1905-ben Győry Ilona Magyarországra látogatott, hogy az Uránia színházban bemutassa Skóciáról írt darabját. A Vasárnapi Újság cikkében maga számol be angliai életéről. Innen tudható, hogy fáradhatatlanul járja az Egyesült Királyságot, magyar irodalmi, történelmi és művészeti előadásokkal népszerűsítve hazáját. Érdekes, hogy az 1908-as londoni magyar kiállítás kapcsán, amelynek fontos részét képezte a magyar közoktatás, és ezen belül is a leányiskolák helyzetének bemutatása, nem említik Győry Ilona nevét. A világháború után ritkul a kapcsolata Magyarországgal, egyre többet betegeskedik, majd 1926-ban meghal, erről több magyar újság is megemlékezik.

 

 Válogatás a művekből

 

Győry Ilona kezdetben gyermekverseket és mesékéket fordít, majd következnek a századvégre jellemző morális és didaktikus üzenetet is hordozó pikareszk- és kalandregények az ifjúság számára. (A cápák birodalmában, Péter a hírvívő) A kilencvenes évek elején kerül kapcsolatba a Lauffer és a Légrády Testvérek kiadójával, ekkor már fajsúlyosabb fordítások is kikerülnek a keze alól. (Mark Twain Az amerikai örökös, 1893, Byron: Kain, 1895.) Prózát angolból és franciából, verseket spanyolból, olaszból és németből is fordít. Angliába költözése után jelennek meg nagyobb lélegzetű angol regényfordításai a Klasszikus Regénytár sorozatban. (Thackeray: Hiúság vására, 1905, Scott: Ivanhoe, 1906, Dickens: Dombey és fia, 1909.) Külön csoportot képeznek a férjével közösen angolra fordított magyar munkák. (Riedl Frigyes: A History of Hungarian Literature, 1906, The Hungarian Question, 1908, Andrássy Gyula: The Development of Hungarian Constitutional Liberty, 1908.) Kiad gyermekmesékből elbeszéléskötetet (Csitri Erzsi és egyéb elbeszélések, 1914),  leányregényt (Egérke, 1914) és nőneveléssel kapcsolatos munkákat.

 

Férjével 1909-ben Hungarian Grammar címmel megjelentetett egy nyelvkönyvet, amelyben a magyar nyelv elsajátítását kívánták megkönnyíteni az angolok számára. 1910-ben Hungarian Self-Taught címmel átdolgozták, és újra kiadták művüket. A magyar kifejezések és az angoloknak szánt átírásuk ma már mulatságosan hat, pl.: (Cycling) My tyre is punctured - A kaucsukom kilyukadt - o ko-ŏŏchŏŏkom ki-jŏŏkodt. (ld.: Tvergyák Klaudia Klára: A Ginever házaspár magyar nyelvkönyve és hungarológiai munkássága, THL2 - 2007.) Győry Ilona műveinek (nem teljes) listáját összeállították: Diera Bernadett, Mészáros Zsolt, Zsadányi Edit: Női szerzők a huszadik század első felében.

 

 

dr. Prokess Antal  és Kiss Márta, Győry Loránd, Győry Margit

                         

A három utoljára hagyott fénykép is a gyűjtemény részét képezi. Az elsőn a fotók tulajdonosa, a fiatalon elhunyt, szintén Székács-unoka, Kiss Márta (1879-1914) és férje, dr. Prokess Antal nőgyógyász, kórházi főorvos látható. Ők 1905-ben házasodtak össze a Deák téri templomban. A második fotó Ilona öccséről, Győry Lorándról (1871-1926) készült, aki 1919-ben néhány napig földművelésügyi miniszter volt, s akit annyira megviselt nővére halálhíre, hogy az utcán rosszul lett, kórházba kellett szállítani, és pár nap múlva meghalt. A harmadik kép Komporday Hugóné, Győry Margit (1866-1940) középiskolai énektanárt ábrázolja, aki Ilona húga, és több nőszervezet tagja volt.