A magyar muzsika hőskora
1944-ben jelent meg A magyar muzsika hőskora és jelene történelmi képekben című könyv Batizi László szerkesztésében. A legnagyobb érdeme ennek az összefoglaló műnek, hogy a néhány közismert művésznéven és történeten kívül, kevésbé jelentős, ma már elfeledett szerzőkről és előadókról is szó esik benne. Még a legtöbbször igazolványkép méretűre csonkított képekkel is kibékülünk, mivel ez az egyetlen kiadvány, amelyben megtalálhatjuk egyik-másik, valamikor számon tartott művész vonásait. Az 1960-as A magyar zenetörténet képeskönyve (Keresztury Dezső, Vécsey Jenő és Falvy Zoltán) már jóval gazdagabb képanyaggal rendelkezik, de átfogóbb a tárgyköre, a szempontjai is különböznek és a kor nyomdatechnikája felett is eljárt már az idő. A napokban elhunyt Kocsis Zoltán egy interjúban említi, hogy az akadémiai képzés nem fektet kellő hangsúlyt az előadóművészet történetének oktatására. Igaz, Kocsis a fennmaradt hangfelvételekre gondolt, de a zene iránt érdeklődő nagyközönség ugyanígy hiányát látja a 19. századi magyar muzsika népszerű, érthető stílusban megírt, felvételekkel gazdagon illusztrált albumának. Pedig a képek összegyűjthetők lennének, az itt bemutatottak közül a legtöbb megfordult nálam, van, amelyik köz- vagy magángyűjteményből való, míg néhányat az internetes kereskedelem futóhomokjából sikerült kiemelni egy pillanatra.
Erkel Ferenc Liszt Ferenc
A nagy művészi teljesítmények nem pusztán önmaguk zsenialitásával, hanem másokra gyakorolt megtermékenyítő hatásukkal is mérhetők. Liszt Ferenc (1811-1886) rendkívüli befolyását akkor érthetjük meg igazán, ha szembesülünk a nagy romantikus zeneszerző és előadóművész számtalan zenei pályafutásra gyakorolt inspirációjával. Lehetett az egy előadás, amelyen jelen volt a mester, egy levele, egy látogatása, egy biztató szó, netán tanulmányok Weimarban, vagy éppen az általa képviselt zenei irányzattal való szembe helyezkedés. Közelről talán nehezebb is volt Lisztet kritikátlanul szemlélni, a külsőségek taszíthatták a mindig is puritánabb magyar közízlést. Bachrich Zsigmond így számol be Liszt egyik pesti látogatásáról: „színpadias bevonulás volt, amely bármelyik ügyes rendezőnek dicséretére vált volna. A mester szellemtől sugárzó arca, merész ívű arcéle és fürkésző szemei, amit hosszú, fehér hajfürtök foglaltak keretbe, a büszke öntudatnak és a vallásos alázatnak utánozhatatlan kifejezésmódja, mindez valóban elbűvölő hatást gyakorolt ránk. Hosszú, fekete, testhez simuló reverendát viselt, amit hátul hosszú, keskeny hajtás redőzött. Lassan jött be a terembe, jobbjával méltóságteljesen köszöntve bennünket. Körítésként udvartartása követte, és ez még inkább emelte a hatást.”
Erkel Ferenc (1810-1893) összesen nem szerepel annyi fényképen, ahány beállításban csak Fritz Luckhardt bécsi fotográfus lefotózta Liszt Ferencet az 1870-es évek elején. A két sorozat legalább nyolc változatból áll, és talán két ülésen készült. Luckhardt hol eltüntette, hol meghagyta Liszt bibircsókjait, de másként is manipulálta a képeket, ez például tükörképes, és a fényképész ezüstös, szoborszerű hatást ért el a tónusozással. Míg Liszt leginkább a távolból vonta bűvkörébe honfitársait, Erkel Ferenc egész munkássága a hétköznapok szintjén fonódott egybe a magyar zenei élettel. Szinte mindenhol jelen volt, nehéz felsorolni, hány tisztséget töltött be, hány zenei testület tagja, vezetője és életre hívója volt, arról nem is szólva, hogy a magyar opera megteremtőjét és a Himnusz megzenésítőjét is tisztelhetjük benne. Erkel és Liszt között Richard Wagner színre lépése jelentette a törést, s ezzel a magyar zenei élet is két szekértáborra szakadt. Erkel ábrázolásai között megemlítendő Giergl Alajos festménye 1855-ből, Balló Ede olajképe 1885-ből, Barabás Miklós, Eybl Ferenc és Canzi Ágoston kőnyomata, Canzi és Heller zongoránál ülő, valamint a hangszer mellett álló Erkelről készült fényképfelvétele, Borsos József, Kozmata Ferenc, Gondy és Egey és Ellinger Ede fotói.
Heller István Volkmann Róbert
Két, jórészt elfeledett zeneszerző képe látható fent. Heller István 1813-ban született Pesten. Már fiatalon kitűnt zenei tehetségével, Bécsbe került, de Carl Czerny drága zongoraóráit nem tudta megfizetni. Egy betegség következtében és egy zenekedvelő pártfogó jóvoltából kilenc évig Augsburgban képezte magát, majd 1838-ban Párizsba utazott. Berlioz, Chopin és Liszt közelébe került, Schumannal levelezett. Műveiben Beethoven és a klasszicizmus hatását a romantika hangzásvilágával és technikájával való kísérletezés váltotta fel. Ezzel ugyan nem aratott akkora elismerést, de előadóként és tanárként is hírnévre tett szert. Sokak szerint etűdjei pedagógiai szempontból felülmúlják Czerny lelketlen ujjgyakorlatait. Hallgatásuk ma is élvezetes időtöltés, bár kevés felvétel készült belőlük. Nem meglepő, hogy Hellert legtöbbször Franciaországban fotózták - Nadar, Waléry, Penabert és Desmaisons. Nadar fotója után készült Alfred Lemoine kőnyomata, Charles Vogt litográfiája Maurice de Vaines festményét veszi alapul. Gustave Richard festményét a Musée d'Orsay-ban őrzik. Ez a felvétel azért különleges, mert az angol Henry Hering londoni fényképész stúdiójában készült, lehetséges, hogy 1862-ben, amikor Heller Mozart Esz-dúr két zongorás versenyművét adta elő Charles Hallé-val a Kristálypalotában. Heller a karikaturistáknak is könnyű célpontja volt. 1888-ban halt meg.
Volkmann Róbert pályafutása - földrajzi szempontból mindenképpen - Hellerével ellentétes irányú. Csak 1850-ben került Magyarországra, a szászországi Lommatzschban született 1815-ben, prágai tanulmányait követően, egy grófi családnál lett zenemester Szemeréden. „Teljes joggal magunkénak mondhatjuk, mert nemcsak hogy 33 éven át folytonosan közöttünk élt és működött, hanem magyar zenénknek is egyik kiváló művelője lett” - írják róla. Ez azonban nem teljesen igaz, Volkmann mindvégig tudatosan a német romantika szellemében alkotott. Nem tanult meg jól magyarul, de több levelében magyarként említi magát: „az Ön párizsi sikerét mi magyarok elégedett mosollyal nyugtáztuk” - írta Thern Károlynak 1867-ben. B-moll zongoratrióját (Op. 2) Beethoven alkotásaival vetekedő mesterműnek tartották a saját korában. Ha Liszt el akarta kápráztatni egy vendégét, Joachimmal és Cossmannal ezt a triót adták elő. Valóban csodálatos zene. Más, magyar témájú művei a Visegrád című zongorára írt tizenkét képből álló zeneköltemény, az Ungarische Skizzen, a Souvenir de Maróth és az Au tombe du comte Széchenyi című zongorafantázia. 1883-ban halt meg, a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben nyugszik. Több ábrázolás maradt fenn róla; Heckenast Gusztáv rajzai - az egyiken Volkmann a zongoránál ül -, Strohmayer Antal József (1862) és Marastoni József (1863, 1865) kőrajzai, fényképek (pl. Koller Károlytól, Ellinger Edétől). Ez a felvétel Canzi és Heller műtermében készült az 1860-as években Pesten.
A fenti képen Bettelheim Karolina látható, a rövid operaénekesi pályafutásának csúcsát jelentő Szelika szerepében Meyerbeer Afrikai nő című operájából. Karolina 1845-ben született Pesten, majd gyermekként családjával Bécsbe került, ahol Goldmark Károly tanította zongorázni. Már nyolc éves korában fellépett, tizenkét és tizennégy éves kora között rendszeresen koncertezett. Mivel énekesi és színészi képességeit is korán felismerték, tizenhat évesen a Hofoperbe került, 1861-ben debütált Gluck Iphigénia Tauriszban című operájának egyik papnőjeként, és egy év múlva már Azucenát énekelt. Később Londonba, Lipcsébe, Frankfurtba is eljutott. Aachenben Liszt Ferenccel szerepelt a Beethoven-emlékmű javára rendezett koncerten. Hans Makart 1870-ben festette meg, ekkor már Julius Ritter von Gomperz (1823–1909) textilnagyiparos felesége volt, akinek kívánságára feladta énekesi karrierjét. Sok fénykép ismert róla bécsi fényképészek, Adele, Dr Heid, Dr Székely, stb. stúdiójából. Weger acélmetszetet készített róla, a Klíčo-típiát feltaláló Karel Klíč Humoristische Blätter című lapjában is megjelent portréja. 1915-ben adták ki a Caroline von Gomperz-Bettelheim; biographische Blätter című füzetet. 80 évesen halt meg 1925-ben.
Goldmark Károly 1830-ban született Keszthelyen. Anyanyelve német volt, magyarul nem beszélt. Sopronkeresztúron töltött ifjúságán kívül nem sokáig élt Magyarországon, Bécsben telepedett le. Előbb Leopold Jansa, majd Böhm József tanították hegedülni. Tanulmányait vegyész fivére, József finanszírozta. Az 1860-as években a nélkülöző zeneszerző a Bettelheim családban talált pártfogóra, a hétéves Bettelheim Karolinát tanította zongorázni. Állítólag, a bécsi opera főrendezője a fiatal Karolinát egy alkalommal Sába királynőjéhez hasonlította, ez keltette fel Goldmark érdeklődését a bibliai történet iránt, amelyből leghíresebb operáját írta. Zenéje a meyerbeeri nagyopera, az olasz romantikus dalmű és a wagneri zenedráma keveréke. A nagyoperából a színes, mozgalmas elemeket, a balettet, az olaszok stílusából a szenvedélyes pátoszt, a wagneri zenedrámából pedig a kompozíciós, harmóniai és formai újításokat vette át. 1915-ben halt meg nyolcvannégy évesen. Sok ábrázolás ismert róla, legtöbb megtalálható Várnai Péter Goldmark Károly élete képekben című könyvében. Goldmark fényképészei, többek közt, Luckhardt, Löwy és Jagerspacher voltak. Ferdinand Schmutzer 1902-ben készített fotósorozatot az idős Goldmarkról (ÖNB Porträtsammlung). Az itt bemutatott fiatalkori, szakállas képet is a bécsi Josef Löwy készítette, kivágata a Nemzeti Múzeum Fényképtárában is megtalálható.
Káldy Gyula Erkel Elek
Káldy Gyula 1858-ban szerződött a kolozsvári operához, ahol 1866-ig működött karnagyként. Az itt bemutatott fotó ekkor készült, ugyanis a műterem kellékei arra utalnak, hogy a kép - bár a hordozó kartonon nincs feltüntetve, hiszen rontott felvételről van szó - a kolozsvári Veress Ferencnél „vétetett le”. Hibája ellenére a fotó becses darab, mivel az ábrázoltnak kevés képe ismert. Halálakor a Vasárnapi Ujság közölt egy mellképet, amely Gondy és Egey műtermében készült (Káldy egy osztályba járt Gondy Károly pesti fényképésszel a piarista gimnáziumban), az OSzK Színáztörténeti Tárában őrzik még Strelisky és az aradi Auerbach egy-egy felvételét. Káldy Gyula 1838-ban született, tevékeny életet élt, felsorolni is nehéz, hány városban működött (Bukarest, Kolozsvár, Arad, Pécs, Pest), hány fontos tisztséget töltött be (a Zeneműkedvelők Egyletének karnagya, a Nemzeti Színház rendezője, a Magyar Királyi Opera főrendezője, majd igazgatója, a Zeneakadémia tanára). Ő fújta meg Jászberényben Lehel kürtjét, amelyről az a mendemonda járta, hogy csak Lehel vezér tudta megszólaltatni. Két dallamtöredéket játszott el rajta, nem eshetett nehezére, hiszen „majd minden hangszeren alapos képzettséget szerzett, ami karnagyi s kompozitori pályáján nagy előnyére vált”. Munkásságát operák, kórusművek, kísérőzenék írása, dalszerzemények, átiratok, kuruc és szabadságharcos dalok gyűjteményes kiadásai jelentik.
Erkel Ferenc másodszülött fia, Erkel Elek (1842-1893), nem készült zenei pályára, apja kovácsinasnak adta az óbudai hajógyárba. Öröklött tehetsége mégis felülkerekedett, a Nemzeti Színház ügyelőjéből küzdötte fel magát a Népszínház első karmesterévé. Lexi „tetőtől-talpig – ami nagy darab embert jelent – eredeti egyéniség. Lomha és indolens; a zongora mellett egy újjal, legföllebb fél kézzel tanít, mialatt folyton fecseg: de ha egyszer kezébe vette a karnagyi pálcát, mintha kicserélték volna, csupa tűz, energia és komolyság. Addig mindent gúnyol, leszól – s éles nyelve van, mint az Erkeleknek általán – de a zenekarban a legsilányabb partiturára is úgy ráveti magát, mintha a 9-ik szimfóniát dirigálná.” A népszínművek megzenésítésével alkotott maradandót, harmincnégyhez írt kísérőzenét, köztük Csepreghy Ferenc Sárga csikó és Piros bugyelláris című darabjához. Népdalokat gyűjtött, és az éjjeli mulatókat járta, hogy az élő előadásmódból merítsen. Éltrajzírója szerint: „a népszínművet magasra emelte, a hangszerelés stílusát kijelölte: száműzte a túlzó cifrálkodást, a dallamot körülfonó, eltakaró díszítményeket. Visszaadta a népdalnak ősi egyszerűségét.” Kevés kép maradt róla, itt az OSzK Színháztörténeti Tár Radnóthfáy-albumának tévesen Plotényi Nándorral azonosított Borsos-fotója látható, amely a Nemzeti Színház dobosaként ábrázolja Erkel Eleket. Az Operaház Emlékgyűjteményében egy későbbi (talán Klösz György) felvételt őriznek róla. Halálakor a Vasárnapi Ujság 1893/25. számában Strelisky fotója után készült róla képmelléklet. Egy ismeretlen forrású mellképe a Magyar Színművészeti Lexikonban szerepel.
Tintner Bertalan Dubez Péter
Külön érdekesség, amikor a régi felvételeken nemcsak a zeneművészt, hanem a hangszerét is megörökítik. Az austerlitzi születésű Tintner Bertalan (1855-1936) a bécsi Friedrich Wendling 1870-es évek közepén készült vizitkártyáján igen fiatalon, bécsi tanulmányainak idején látható impozáns nagybőgőjével. Franz Simandl tanítványaként végzett a bécsi konzervatóriumon 1878-ban, s mint az iskola legtehetségesebb növendékét, aranyéremmel tüntették ki. Kerner István, az Operaház karnagya hívta Pestre, 1879 és 1914 között a budapesti Operaház első gordonosa, valamint a Budapesti Filharmóniai Társaság zenekarának tagja volt. Nemcsak udvariassága, szeretetreméltó modora tette népszerűvé a főváros zenei köreiben, arról is híres volt, hogy nagybőgőjén, ezen a nehézkes hangszeren úgy játszott, mint hegedűvirtuózok a hegedűn. A Zeneművészeti Főiskola tanárnak kérte fel a nagybőgős tanszak ellátására, és Gianicelli Károly visszavonulásakor mindenben megörökölte elődje feladatait. A legnehezebb csellódarabokat átírta hangszerére, és nemcsak ragyogó technikai virtuozitásával, hanem nagy zenei felkészültségével is elkápráztatta hangversenyei közönségét. A nagyszerű hangszeres művész és kiváló pedagógus kiemelkedő tanítványa Montag Lajos volt. Tintner Bertalan 1936-ban 81 éves korában halt meg.
Dubez Péter 1838-ban született Neulerchenfeldben. Testvérei (Johann, Anna és Josef) is kiváló muzsikusok voltak. József Pestre költözött, és a Nemzeti Színház karnagya, zeneszerzője és hangszerelője lett. Dubez Péter az 1850-es években érkezett Pestre. Mindenki örömére ő is a Nemzeti Színházhoz szerződött, ugyanis ezt megelőzően sok dalmű hárfaszólamát zongorával voltak kénytelenek helyettesíteni. Szoros munkakapcsolatba került Wagnerrel, aki vele nézette és alakíttatta át A Nibelung gyűrűje című operaciklus hárfaszólamát a hangszer játéktechnikájának megfelelően. „Amennyire le vagyok kötelezve Önnek ezért a munkáért, annyira sajnálom, hogy ilyen célból korábban nem léptem kapcsolatba Önhöz hasonló művésszel” - írja neki Wagner 1874-ben. Dubez egészen a 1880-as évekig működött az új operaházban, majd a Mahler-féle igazgatóság alatt kénytelen volt nyugdíjba vonulni. Elismert művész volt, akit „udvari hárfavirtuóz” címmel tüntettek ki. „Londoni hárfája harmadfél ezer f[orin]tjába került néki, vagy apósának.” Dr. Frommhold Károly orvos lányát, Lujzát vette feleségül. Borsos József két 1865-ös felvétele az OSzK Színháztörténeti Tárában található, az egyik egy mellkép, a másikon hárfájával látható. 1866 körüli Canzi és Heller képe a bécsi Theatermuseum gyűjteményében. Ez a Simonyi kép 1862-es, érdekessége, hogy Szerdahelyi Kálmánnak szóló ajánlás olvasható rajta.
Szuk Lipót Szuk Róza
Szuk Lipót (1818-1897) és lánya, Szuk Róza (1844-1921) látható a fenti két képen. Róluk élvezetes olvasmányt nyújt Koch Lajos cikke a Fővárosi Könyvtár 1934-es Évkönyvében, amelyben a szerző ismerteti Szuk Rózának a könyvtárban őrzött kéziratos naplóját. A naplóból nemcsak a Szuk családról, hanem a kor zenei életéről is rengeteg megtudható. Szuk Lipót gordonkaművész, tanár és éremgyűjtő Pesten született. Három testvére András, Mátyás és György is zenéltek, egyszerre játszottak a Nemzeti Színház zenekarában. Ennek az együttesnek Lipót harminckét évig volt első gordonkása, s közben a Nemzeti Zenede tanára. Nagy szerepet játszott a főváros zenei életében, alapító tagja volt a Philharmoniai Társaságnak, és 1850-ben létrehozta a szabadságharc utáni első magyar kamarazene együttest. A kvartett három másik tagja Ridley-Kohne Dávid, Kirchlehner Ferenc és Spiller Adolf voltak. 1846-ból való Hóra János Alajos olajfestménye a fiatal Szuk Lipótról, amelyet a Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokában őriznek. Egy kisméretű fotó, amelynek forrása ismeretlen, a bevezetőben említett Batizi-könyv 163. oldalán látható. Itt, a Nemzeti Színház intendánsa - Radnóthfáy Nagy Sámuel - a tagok által 1869-ben összeállított, és sajnos kevéssé ismert fényképalbumában, Borsos József felvételén látható (OSzK SzT).
Szuk Lipót négy gyermeke közül Róza volt a másodszülött. Anyja a belvárosban vezetett divatáru üzletet, ezzel is hozzájárulva a szerény háztartás fenntartásához. Apja magánórákat vállalt, legkiemelkedőbb tanítványa lánya, Róza lett. A Vasárnapi Ujság 1858. április 4-i füzete beszámol a tizennégy éves lány Európa-szállóban adott első koncertjéről. Ezzel kezdődik Róza naplója is, amelynek utolsó bejegyzése 1866-ból való, amikor férjhez ment Matlekovits Sándor jogász, egyetemi tanárhoz, s ezzel nyilvános zenészkarrierje is véget ért. Mindkét dátumhoz köthető ábrázolás. A Vasárnapi Ujságban metszet jelenik meg a fiatal lányról, a már említett Batizi-könyv pedig két fényképet közöl, a második Nadaré, ennek egyik változatáról készült Szuk Róza 1866-os párizsi látogatásakor L. Breton rajza alapján egy francia újság (L’Univers Illustré [?]) metszet-illusztrációja. Ismeretes még Bajtai Lajos gyűjteményéből Heller József remek chromotípiája, Berkovits Ede felvétele Eszékről, ahol Róza 1865-ben lépett fel, a fenti Gevay Béla fotó (MNM Fényképtár), valamint Charles Piguel gipsz mellszobra a Szépművészeti Múzeumban. A napló még sok érdekes epizódot és találkozást ír le Róza életéből, kiadása nem lenne érdektelen.
Hegyesi Lajos Popper Dávid
"A 19. század legismertebb, legnagyobb művészi rangot kiérdemlő magyar csellóművésze Hegyesi Lajos 1853-ban született Árpáson. Életének legnagyobb részét külföldön töltötte. Nyolc évesen Bécsben kezdett tanulni egy Denis nevű tanártól, majd az ottani konzervatóriumban Schlesinger növendéke lett. 1865-ben Párizsba ment, hogy Auguste Franchomme francia csellistánál képezze magát. 1870-ben visszatért Bécsbe, ahol az Operához szerződött. Néhány év múlva a Florentine-Quartett tagja lett, akikkel 1875-től 1880-ig, feloszlásukig játszott. Ezután évekig szólistaként utazott. 1884-ben a Zenekedvelők Egyletében eljátszotta Volkmann gordonkaversenyét. 1887-ben elfogadta a kölni Gürzenich Orchester első csellista állását és a Rheinische Musikschule tanára lett. Írt egy skála- és akkordgyakorlat füzetet, melyet Londonban adtak ki 1892-ben. Kölnben halt meg 1894-ben." (Éder György: Magyar gordonkások a 20. században, 2011) Ovális fotója előfordul még a Florentine-kvartett három másik tagjának (Jean Becker, Enrico Masi és Luigi Chiostri) képe mellett E. Bieber hamburgi fényképész kisméretű tablóján.
A magyar gordonkázás történetének egyik legjelentősebb alakja Popper Dávid volt. Mód Orsolya 2013-as doktori értekezéséből tudhatjuk meg róla a legtöbbet. 1843-ban született Prágában, Julius Goltermann növendéke volt, mesterének ajánlotta első csellóversenyét. Technikáját a német virtuóz iskola jellemezte, de könnyed, elegáns játékára a francia, belga hegedűsök, pl. Vieuxtemps előadásmódja is hatott. 1884-ben Volkmann Róbert az ifjú csellistára bízta versenyműve bemutatását. Popper kamarazenésznek - a Hellmesberger-kvartett csellistjaként - is kiváló volt. 1886-ig Bécsben élt, közben Európa-szerte koncertezett, de a Liszt-tanítvány Sophie Menterrel kötött házasságának felbomlása után, 1886-ban, Hubay Jenő közbenjárására Budapestre szerződött. Megalapította a gordonka tanszéket és a Hubay-Popper vonósnégyest. Brahms többször járt Pesten, hogy játsszon velük. Popper nem beszélte jól a magyar nyelvet, 40 éves jubileumi ünnepségén fia, Leó olvasta fel beszédét, amelyben ezt írta: „sehol a világon nem éreztem magamat oly boldognak, mint itt”. Megjelenése, „tüzes szemei és nemes vonásait keretező, fehér haja” még időskorában is hatással volt a közönségre. Érdekesség, hogy csellóján a hagyományos 19. századi „viola da gamba-tartásban", a hangszert térde közé szorítva játszott. Számtalan fényképfelvétel készült róla, Schaarwaechter, Thiele, Hartmann, Bieber, Sternfeld, Luckhardt, Elliot & Fry és Bassano műtermében. Strelisky Lipót a Hubay-Popper vonósnégyest fényképezte le (Budapest Gyűjtemény).
Bachrich Zsigmond Joachim József
Bachrich Zsigmond azok közé a megbízható zenészek közé tartozott, akik nem szereztek világraszóló hírnevet, de jelen voltak a kor fontos zenei eseményeinél, és találkoztak azokkal a „sztárokkal”, akiknek a nevét az utókor megjegyezte. Mindez nem lenne különösebben érdekes, ha Bachrich hagyatékában nem találták volna meg önéletrajzi írását, amelyet 1914-ben ki is adtak Bécsben. (Aus verklungenen Zeiten; Erinnerungen eines alten Musikers) Kár, hogy ezt az élvezetes stílusú, Böhmről, Wagnerről, Lisztről, Mahlerről és másokról sok érdekességet elbeszélő írást csak Rakos Miklós jóvoltából, a 2007/3-as Zenekar című folyóiratban közölt cikkből és néhány lefordított részletből ismerhetjük. Bachrich 1841-ben született Zsámbokréten, Böhmnél tanult hegedülni Bécsben, megjárta Párizst, ahol a zenélés mellett újságírással is foglalkozott, majd 1869-ben visszatért Bécsbe, s előbb a Hellmesberger-vonósnégyes, majd a Rosé-kvartett brácsása lett. Volt a bécsi Zeneakadémia tanára, a Filharmonikusok szóló-brácsása és a Hofoper zenekarának hangversenymestere. Komponált operát, operettet, balettet, dalokat, de ahogyan írja, elsősorban a kamarazenélés állt közel a szívéhez. Portréja feltűnik a két említett kvartettről készült fényképes tablókon, az Ország-Világ 1892/46-os számában a Rosé-vonósnégyessel, időskori képe önéletrajzi írásából ismert. 1913-ban halt meg.
Joachim József (1831-1907) Bachrich ellentéte. Csodagyerek és sztárzenész, akiről számtalan fénykép ismert. 1844-ben dagerrotípia készült róla Londonban, ahová tizenhárom évesen jutott el Mendelssohn ajánlólevelével. Adolph Menzel 1854-ben lefestette, amint Clara Schumannal koncertezik. Köpcsényből Berlinig az út Bécsen át vezetett, ahol Böhm keze alatt a vonókezelés fenoménjává vált, majd Lipcse és Mendelssohn halálig tartó pártfogása után Weimar következett, ahol Liszt és Wagner ellenében hamar Schumann és Brahms pártjára állt a klasszikusok követésében. Brahms neki írta hegedűversenyét - Dvořák is, de azt valamiért sohasem játszotta el. Mindenki mesterének szerette volna vallani, jelesebb magyar tanítványai: Hubay Jenő, Auer Lipót és Vecsey Ferenc. 1866-ban került Berlinbe, nemsokára a berlini Zeneakadémia igazgatója lett, és megalapította a Joachim-vonósnégyest. Bachrich, mikor kora híres hegedűművészeinek (Hellmesberger, Laub, Sarasate, Auer) játékstílusát elemzi, róla a következőket írja: „Joachim, széles, plasztikus kifejezésmódjával nem is annyira saját magát, mint inkább az előadott művet helyezte előtérbe”. Játékáról néhány hangfelvétel készült 1903-ban. Zeneszerzőként nem annyira eredeti, legtöbbször kadenciáit és hegedűversenyét játsszák. Az itt bemutatott fénykép Simonyi Antalnál készült a hatvanas évek elején. (Brahms-Institut an der Musikhochschule Lübeck).
Ridley–Kohne Dávid Pollitzer Adolf
A Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárában őrzött, méltatlanul alig ismert Radnóthfáy-album Borsos kabinetképei között - sokáig Huber Károly neve alatt - szerepelt Ridley-Kohne Dávid fényképe. A Zenekar 2011. XVIII. évf. 4. számában ezúttal is Rakos Miklóstól tudhatjuk meg a legtöbbet az 1812-es veszprémi születésű hegedűművészről. Kezdetben Ruzicska Ignác, a veszprémi székesegyház karnagya tanította hegedülni, majd Bécsben id. Hellmesberger és Böhm tanítványa volt. 1837-ben hazatért, és a pesti Nemzeti Színház, majd az Erkel Ferenc vezette Operaház első hegedűse lett. A negyvenes évek elején külföldi hangversenykörútra indult, több európai országban megfordult, Angliában a „Ridley” nevet vette fel, velencei fellépéseiről egy gyönyörű hangú Maggini hegedűvel tért haza, amelynek „még a legszebb Stradivárik sem érnek a nyomába”, s amelyet később tanítványa, Singer Ödön vásárolt meg. Hegedűtanárként is nevezetes, Auer Lipót nála kezdte tanulmányait. Előbb a Nemzeti Zenedében, majd 1871–76 között a Debreceni Zenedében tanított feleségével, Mazel Emilia énekesnővel, aki Bellini tanítványa volt. 1892-ben halt meg. Műveit ma már alig ismerik, a lexikonok említik a „maga idejében igen népszerű” Éljen! csárdását, és kevesen tudják, hogy az ő szerzeménye az a viola d’amour szóló, amelyet Erkel beleírt a Bánk bán Tisza-parti jelenetébe.
Pollitzer Adolf (1832-1900) Pesten született, de már tíz évesen Bécsbe ment, hogy - Joachim Józsefhez hasonlóan - Böhmtől tanuljon hegedülni. Gottfried von Preyer tanította zeneszerzésre a bécsi Zeneakadémián. Hamar kitűnt tehetségével, az osztrák császár is meghallgatta játékát, tizenhárom évesen Mendelssohn hegedűversenyét játszotta el a zeneszerző előtt. Később Párizsba ment, hogy Jean-Delphin Alard-nál folytassa a tanulmányait. 1851-ben költözött Angliába, a Királyi Színház, majd az új Filharmonikus Zenekar és Királyi Kórustársaság vezetője lett. 1861-ben a Londoni Zeneakadémia hegedűtanárává nevezték ki, diákjai között találjuk Harold Bauert és Edward Elgart, aki később is igen elismerően nyilatkozott róla. 1890-ben kinevezték az akadémia igazgatójának, haláláig töltötte be ezt a posztot. 1900-ban halt meg vakbélgyulladásban. Az Illustrated London News 1900. december 8-i számában a nekrológ mellett időskori fényképe is látható.
Schweida Rezső Nachéz Tivadar és Ludolf Waldmann
Schweida Rezső (1832-1916) nevét ma már nem találnánk a lexikonokban, holott saját korában ismert zeneszerzőnek és orgonaművésznek tartották, aki a Budai Zenedét alapította és évekig igazgatta, a Budai Dalárda karnagya, és a pesti izraelita hitközség első orgonistája volt harminchat éven át. A Dohány utcai zsinagóga orgonáját 1902-ben az ő elgondolásai alapján építették át a pécsi Angster-gyárban. Így írtak róla: „Schweida Rezső …a régi pesti zenei életnek egyik érdekes alakja volt. A világhíres külföldi énekesek, Patti Adelina, Lucca Pauline és a többiek csak úgy kötöttek szerződést pesti hangversenyre, ha Schweida Rezső ül a zongoránál. Liszt Ferencnek volt a tanítványa, barátja és külsőleg is hasonlított nagy mesterére.” „Hosszú, vonószerszerű haja és az arcán halmozódó bibircsók okozták, hogy őt Budapesten „der falsche Liszt"-nek hívták. (Nota bene: ez az elnevezés gyengédtelen célzás akart arra is lenni, hogy túlnehéz darabokban kissé mellékapott és bizony a hang ilyenkor kissé „fals" volt.)” Az Érdekes Ujsag 1916-os júniusi halálhíre mellett fényképet is közölt róla. Komponált operát Die Schlacht bei Rossbach címen, írt balladát férfikarra, vonós zenekar-kisérettel (Az elesett katona), stb. Hanglemezen is megmaradt a játéka, Takáts Mihályt és Kornay Richárdot kíséri két operaáriában.
Frederick H. Martens 1919-ben kiadott könyve - Violin Mastery - Talks with Master Violinists and Teachers - tizenhat interjújának egyikében Nachéz Tivadar (1859-1930) vall pályafutásáról. A pesti Opera koncertmesterénél, Sabathielnél kezdte tanulmányait. Előfordult, hogy Liszt, a család közeli barátja, együtt zenélt a fiatal Tivadarral. Később, Hubay Jenővel, Joachimhoz került Berlinbe, majd a német hangzást sikerült levetkőznie, amikor a belga hegedűs Hubert Léonard tanítványa lett Párizsban. Angliában talált otthonra, boldogságra és elismerésre, de keserűen konstatálja, hogy számos szerzeménye közül (pl. Vivaldi, Nardini versenyművek átdolgozása, stb.) leginkább ifjúkori Cigány táncai miatt ismerik. Bernard Shaw dicséri Nachéz zenei intelligenciáját, de megjegyzi, hogy a technikai tökéletesség és virtuozitás közben megbékél a pontatlansággal. Saját elmondása szerint napi 8-10 órát gyakorolt. Tourte vonóját Ernst hálás özvegyétől kapta elismerésként, több Stradivari és más értékes hegedű birtokosa volt. Svájcban halt meg 71 éves korában. Inkább későbbi, bajuszos, szakálltalan fényképeiről ismert. A fenti fotót Cornelius Julius Schaarwächter berlini fényképész készítette, amikor 1884. március 21-én az osztrák-magyar nagykövetség palotájában Volkmann Róbert síremléke javára matinét rendeztek gróf Széchényi Imréné védnökletével, melyen fellépett Zichy Géza, és a képen látható Nachez Tivadar, valamint Ludolf Waldmann (1840-1919) német énekes, költő és zeneszerző.
Érdekesek és különlegesek azok a fényképek, amelyek a később híressé vált művészek ifjúkorában készültek, amikor talán meg senki sem sejtette, milyen karrier áll előttük. A pozsonyi Kozics Ede képén a három Vrabély-nővér látható, talán Szerafina 1861-es első fellépése idején. Laura (?-1901), Stefánia (1849-1919) és Szerafina (1840-1931) Vrabély Károly királyi tanácsos, postaigazgató és Szlemenics Szerafina festő és írónő lányai gondos zenei képzésben részesültek, de legtöbbre a Liszt-tanítvány Szerafina vitte, aki Karl Tausig (1841-1871) lengyel zongoravirtuóz felesége lett, bár házasságuk nem tartott sokáig. Brahms nemcsak az esküvői tanújuk volt, hanem a tanára Stefániának, aki később zeneszerzéssel és újságírással is foglalkozott. A nővérek Európa-szerte számos országban felléptek, gyakran együtt is. Stefánia gróf Ernst Wurmbrand-Stuppach, Laura Louis-Xavier Bufquin des Essarts újságigazgató felesége lett. Képeik néha felbukkannak, egy magángyűjteményből ismert egy másik szép Kozics-kép, amelyen a fiatal Stefánia és Szerafina látható.
Auer Lipót (1845–1930) világhírű magyar hegedűművész, zenepedagógus, karmester és zeneszerző életének jelentős részét Szentpéterváron töltötte, ahol megalapította az orosz hegedűiskolát, és az ő nevéhez fűződik az úgynevezett "pétervári vonófogás", amelynél a mutatóujjnak és a csuklónak nagyobb szerep jut, mint korábban. Híres tanítványai Mischa Elman, Jasha Heifetz és Nathan Milstein voltak. Arenszkij, Glazunov, Tanejev és Csajkovszkij neki ajánlották híres szerzeményeiket, bár Csajkovszkij hegedűversenyét kezdetben hosszúnak és nem a hangszerhez illőnek tartotta, később mégis eljátszotta. A bolsevik forradalom miatt nem tért vissza Oroszországba, Amerikában aratta időskori sikereit. A versenyművekhez írt kadenciáit ma is gyakran játsszák. Első tanára szülővárosa, Veszprém székesegyházának hegedűse volt, később Ridley-Kohne Dávid magánóráira járt, majd Bécsbe került. Ez a korai, dedikált kép (a Schubertiade Music & Arts tulajdona) 1861-ben készült, amikor Auer 16 évesen Joachim József tanítványa lett Hannoverben. 2010-ben Gyökerek és ágak címmel Kováts Péter és Bárány László készítettek dokumentumfilmet Auer Lipót életéről.
Székely Imre Thern Károly
Székely Imre, zeneszerző, zongorista és tanár, korának egyik legismertebb zenei személyisége volt, művészetét Lisztéhez hasonlították. Művelt, nemesi család sarjaként 1823-ban született a kárpátaljai Mátyfalván. Főszolgabíró apja támogatta fia zenei képzését, Pestre költöztek, tanárai közül Erkel Ferenc a legnevesebb. Tanulmányai végeztével a győmrői gróf Teleki család pártfogásába került, s velük beutazta Erdélyt, majd egy évet Reményi Ede hegedűművésszel Párizsban töltött. A szabadságharc bukása után évekre londoni emigrációba kényszerült, mégis ez volt élete legtermékenyebb időszaka, komponált és fellépett, a szalonok és a királynő kedvenc művésze lett. 1852-ben nagy ünneplés közepette hazatért, élete utolsó szakaszában a Nemzeti Zenedében tanított, de Albrecht főherceg gyermekeinek tanítását is elvállata. 1887-es haláláról a Vasárnapi Ujság (arcképmelléklettel) emlékezett meg. Életéről és munkásságáról Kéry János zongoraművész 2015-ös doktori értekezéséből tudható meg a legtöbb. A szerző Székely Imre kedvelt műfaja, a „magyar ábránd” összefüggéseit is tanulmányozza. Székely képét 1851-ben Kiss Bálint festette meg (MNM TKCs), Barabás Miklós litográfiája a Budapesti Viszhang 1852 szeptemberi számában jelent meg. Az itt bemutatott Barabás felvételig eltelt tíz év alatt Székely külsőleg igen megöregedett, ezen a fotón - amely a fényiratok.hu tulajdona - mindössze 39 éves. Egy harmadik, időskori képe a Zeneirodalmi Szemlében (1894) és a Rádióéletben (1938) jelent meg. Zongoráját a Budapesti Történeti Múzeumban őrzik.
Thern Károly (1817-1886) zeneszerzői pályafutásánál sikeresebb volt tanári tevékenysége. Írt néhány olaszos dallamvilágú operát, kísérőzenét szerzett Gaál József Szvatopluk című szomorújátékához, amelyben a hagyományos hangszerek mellett tárogatót is alkalmazott, és megzenésítette Vörösmarty versét, a Fóti dalt, amelynek dallamát Liszt Ferenc belekomponálta az I. Magyar rapszódiába, míg Thern - Liszt lelkes híveként - a XV. Rapszódiát jelentette meg négykezes zongoraátiratban Rózsavölgyi kiadásában Réth N. Károly álnéven. A Nemzeti Színház karnagya és a Nemzeti Zenede zongoratanára is volt. 1863-ban Lipcsébe költözött, hogy két fiának, Vilmosnak és Lajosnak megfelelő zenei nevelést biztosítson. Az itt bemutatott fénykép ebből az évből való, egy változatáról Marastoni József rajza alapján készült kőnyomat. Amikor Thernék 1868-ban visszatértek Lipcséből, és koncertet adtak Pesten, a Vasárnapi Ujság lelkes beszámolót közölt a művészcsaládról, mellékelve az apa és a fiúk képét is. Thern ekkor már letette a magyaros ruhát, és szakállát oldalt leborotválta. Az OSzK Színháztörténeti Tárában van egy 1875-ös arcképe is, amelyet Strelisky Lipót készített.
Deutsch Vilmos Siposs Antal
Deutsch Vilmos 1825-ben született Budán. Mindössze ennyi tudható róla: "zenei tehetsége már igen korán megnyilvánult. Képességeit, Thern Károly és Erkel Ferenc tanítványaként fejlesztette. Kitűnő zongoravirtuóz volt, aki külföldön is, a közönségnél és a kritikánál egyaránt, nagy sikereket aratott. Komoly tevékenységet fejtett ki a zenepedagógia terén is. Legnagyobb érdeme azonban Budapest zenei életének fejlesztése és kiszélesítése. Jelentékeny része volt abban, hogy szakadatlan propagandájával, koncertjeinek nemes ízléssel összeválogatott programjával és egyéni hatásával jelentékeny közönséget szerzett a klasszikus zene remekeinek. Mint zeneszerző klasszikus zenekari műveknek zongorára való hatásos átírásával tűnt ki." 1896-ban halt meg.
Bár Siposs Antal (1839–1923) is Thern Károlynál tanult, igazi lendületet az adott karrierjének, hogy egy 1858-as hangversenyén Liszt Ferenc is jelen volt, és meghívta magához Weimarba, ahol két évig tanította. Hazatérése után Siposs sokat koncertezett, Beethoven, Chopin, Liszt darabokat, és saját Cimbalmos című művét adta elő. 1873-ban magánakadémiát alapított. 1875-ben a Családi Kör 3. száma közölte kőnyomatú arcképét, majd Goszleth István készítette azt az időskori, szakálltalan fényképet róla, amely a Vasárnapi Ujság 1899/15. számában jelent meg intézete fennállásának 25 éves évfordulóján. A cikk beszámol egy emlékalbumról, amelynek néhány illusztrációját közli a lap. Az albumban Siposs két arcképe is szerepelt, és szó esik még egy Gerster Károly által festett portréról, melyet „dúsan aranyozott keretében valódi ezüstből készített babérkoszorú övez”. 1896-tól Siposs Antal a nyarakat révfülöpi házában töltötte, ott is halt meg 1923-ban. Ezt a felvételt J. Fitz készítette. Ismertek még Kozmata, Schäffer és Réthy róla készült fotói.
A Vasárnapi Ujság 1904/24. számában Bognár Vilma halálának kapcsán jelent meg Kürthy Emil cikke Egy művész család címmel. Ebből ismerhető meg legjobban az énekesnő és szerteágazó tehetségű családja. Apja, Bognár Ignác, 1811-ben született Csepregen, zongoratanáraként kezdte, de hamarosan a bécsi Hoftheater, majd a kóburg-góthai színház énekes színészének szerződött. Itt aratta legnagyobb sikereit, ő tanította Albert herceget, Viktória angol királynő későbbi férjét énekelni és zongorázni. Első házasságából két leánygyermeke született, Friederike és Henriette, mindketten színésznők. Friederike lett a család leghíresebb, Ausztria- és Németország-szerte ünnepelt tagja. Bognár Ignác 1847-ben költözött vissza Pestre, a Nemzeti Színház énekkarának vezetője lett, majd zeneoktatással és zeneszerzéssel foglalkozott. Második házasságából is két lánya született: Adél és Vilma. Bognár Ignác 1883-ban halt meg, a Vasárnapi Ujság említett száma két portrét közöl róla. A fent látható egész alakos Borsos-kép az OSzK Színháztörténeti Tárának Radnóthfáy-albumában található.
Bognár Vilma 1845-ban született, s már gyermekként fellépett a Nemzeti Színházban, majd 1861-ben lett a társulat tagja. Első sikerét Offenbach Fortunio dalában aratta, ebben a szerepében készült róla a Vasárnapi Ujság egyik illusztrációja, amelynek variánsai megtalálhatók a Nemzeti Múzeum és az OSzK gyűjteményében. A lapban közölt másik felvétel férjével, Balázs Sándor íróval mutatja 1862-ben kötött házasságuk idején. Az újság beszámol későbbi külföldi útjairól és szerepeiről is. Szakmai sikereivel szemben a magánéletben sok szerencsétlenség érte, egyetlen lánygyermeke fiatalon meghalt, férje öngyilkos lett. Marastoni József kőrajza Bognár Vilmáról 1862-ben jelent meg a Gombostű mellékleteként, ugyanebben az évben készült Rohn és Grund litográfiája a Hölgyfutárban, majd a Családi Körben két alkalommal, 1865-ben és 1872-ben szerepelt Grimm Rezső és Grund Vilmos kőrajzán. Ezeknél a kevéssé sikerült ábrázolásoknál lényegesen különb a lipcsei Weger fénykép után készült, egészalakos acélmetszete. Borsos, Schrecker, Canzi és Heller is készítettek róla felvételt. Az OSzK képén Kisfaludy Károly mellszobra mellett pózol.
Vaszilievits Olga Wein Margit
Bognár Vilma nővére, Adél is énekesként kezdte, de fiatalon feleségül ment Vaszilievits Vazul kúriai bíróhoz. Lányaik, Olga, Adél és Alvine közül az elsőszülött Olga zenei pályafutása tartott a legtovább. Fivére, ifj. Vaszilievits Vazul énekesként ért el sikereket Amerikában, írja a Vasárnapi Ujság. Az 1867-ben született Vaszilievits Olga a Zeneakadémián Liszt Ferenc kedvenc növendéke „kitűnő zongoraművésznővé fejlődött s nyilvánosan is sok tapsot aratott, a míg dr. Wein Manó nejévé nem lett”. Dr. Wein Manó Erkel Ferenc háziorvosa volt, „ő fogta le Erkel Ferenc szemét”. Húga, Margit, szintén neves operaénekeső, Ábrányi Kornél zeneszerző fiához, Ábárnyi Emil költőhöz ment feleségül. Papp Viktor 1938-ban megjelent Liszt Ferenc élő magyar tanítványai című könyvében egy fejezetet szentel Vaszilievits Olgának, aki tizenhat éves volt, amikor felvették az Akadémiára. A felvételi vizsga nem volt könnyű, és Liszt tetszés szerint válogatott a növendékek között. Olga vizsgajátéka után a mester odalépett hozzá, és szokásához híven, homlokon csókolta. A könyvben fénykép is található a fiatal lányról, további képeket a leszármazottak őriznek, akiktől Ábrányi Emil egyik, Olgához írt, tréfás versének kézirata a Petőfi Irodalmi Múzeumba került: „Olga fortéz / Míg dobhártya zúg s reped, / Oszt Manó jő s megdrótozza / Jó pénzért a füleket.”
Wein Margit 1861-ben született Lesnyeken. Édesapja, Wein János bányamérnök, a budapesti vízvezeték-hálózat egyik tervezője és megalkotója, a Vízművek első igazgatója volt. Margit, zenei tanulmányai közben férjhez ment ifj. Ábrányi Emil költőhöz. Előbb a Nemzeti Színház, majd megalakulásakor a Magyar Királyi Operaház tagja lett, de fellépett külföldön is, a Bajazzók Neddájaként szerepelt a bécsi Theater an der Wienben. Kedvelt énekesnő volt, a Manon Lescaut címszerepében kivívta az előadást meglátogató Puccini elragadtatását is. Szubrett- és koloratúrszoprán szólamokban aratta sikereit, repertoárján Mozart, az olasz veristák, Verdi, Puccini és Erkel operái szerepeltek. 1899-es visszavonulása után a Zeneakadémia énektanára lett. A szentendrei Ábrányi-villában sok neves művész megfordult, pl. Nikisch Artúr világhírű karmester is. Wein Margit 1948-ban halt meg, a családi sírbolt a Kerepesi temetőben található. A különböző közgyűjteményekből több fényképe ismert, de fotói képeslapokon is forgalomba kerültek. Férjének unokatestvére, Ábrányi Lajos, megfestette egészalakos portréját. A kép a leszármazottak birtokában van, ahogy az itt bemutatott Szerdahelyi fénykép is.
Bignio Lajos Voggenhuber Vilma
Bignio Lajos (1837–1907) olasz származású magyar bariton volt. A Zenei szemle 1924 májusi számában rövid önéletrajz olvasható tőle. Pesten született, a piarista gimnáziumba járt, és tanárai kegyét templomi énekléssel próbálta elnyerni. Az egyetem elvégzése után fogalmazó lett, de az egyhangú hivatalnoki életet megelégelve, a Pest-Budai Hangászegyesületben és a Zenedében, majd később Stoll Péter és Claudio Rossi tanítványaként képezte tovább énektudását. 1858-ban lépett fel először a pesti Német Színházban, majd a Nemzeti Színházban. 1864-ben a bécsi Hofoperbe szerződött, és Európa-szerte vendégszerepelt. Lírai és hősi szerepekben is sikeres volt, hangversenyénekesként Brahms és Liszt is kísérte. A bécsi Opera tiszteletbeli tagjává választották, császári és királyi kamaraénekes lett. Jelentősebb szerepei: II. Endre (Erkel), Don Giovanni (Mozart), Tell Vilmos (Rossini), Nabucco (Verdi) és Wolfram (Wagner). Korai fotóját őrzi az Operaház Emlékgyűjteménye, több Simonyi-kép, Mayer György, Mahlknecht és Krziwanek felvétele ismert még róla. Néhány sokszorosított grafikai ábrázolás is készült Bignio Lajosról: Barabás Miklós, Grund Vilmos (Családi Kör) kőrajza, August Weger acélmetszete, Rusz Károly (Vasárnapi Ujság) és Der Humorist fametszete. A Hajnal-album litográfiájához Marastoni József rajza Karl Mahlknecht bécsi fényképész itt bemutatott felvétele alapján készült. Sok fényképe - ahogyan több, itt bemutatott énekesé is - könnyen hozzáférhető a bécsi Theatermuseum online gyűjteményében. Csak remélni lehet, hogy valamikor a magyar közgyűjtemények is ilyen jól kutathatók lesznek.
Voggenhuber Vilma 1845-ben született Szivessi gazdag pesti kereskedő lányaként. Bellini és Meyerbeer szerepei után, Szilágyi Erzsébetként lépett fel Erkel Hunyadi László című operájában 1861-ben. Fénykép is készült róla, amely Rohn és Grund remek kőnyomatában a Hölgyfutár mellékleteként jelent meg. (Mátyást Bognár Vilma alakította.) 1864-ig volt a pesti társulat tagja, majd Berlinben, Münchenben és Hamburgban vendégszerepelt, de kezdeti nyelvi nehézségei miatt a stettini városi színházhoz szerződött, ahol 1867-ig maradt. Hívták Kölnbe, Aachenbe és Brémába, ez utóbbi városban készült az itt bemutatott kép. Bécsben aratta első igazi külföldi sikerét, mégis 1869-től a berlini opera tagja lett. Rendkívül sokoldalú művész volt, talán Wagner-szerepekben nyújtotta legjobbját, Izolda alakítását maga Wagner is elismeréssel méltatta. Sok fénykép és nyomat készült róla, ezek egyike az Opernsängerinnen der Gegenwart aláírású fametszetes tabló, amelyen Voggenhuber portréja Schaarwächter fotója után készült. Fiatalon, 1888-ban halt meg.
Stéger Xavér Ferenc Bujanovics Sarolta
A kiváló tenorista Stéger Xavér Ferenc (1824-1911) szinte valamennyi Erkel opera főszerepét elénekelte. Nem véletlen, hogy Fabó Bertalan az 1910-es Erkel Ferencz Emlékkönyvben az Erkel énekese címet adta a róla szóló fejezetnek. A dolgozat állítólag Stéger tollbamondása alapján készült, de fennmaradt Stéger háromkötetes naplója is, amely fontos kordokumentum. Legutóbb a Studia Comitatensia 1975-ös számában Szabó Sándor foglalkozott Stéger Ferenccel, ez a legalaposabb munka az énekesről, aki szentendrei születése és halála között fellépett Európa legtöbb nagyvárosában, és az elsők közt énekelt Wagner-műveket Magyarországon. Rengeteg ábrázolás készült róla, melyek közül kiemelendő két festmény, Domenico Peduzzié és Borsos Józsefé, aki Mercadante Az eskü című operájának Viscardo szerepében festette le 1854-ben. Giergl Alajos is megfestette a portréját, műve magántulajdonban van. Decker György 1850-ben, Kriehuber József 1853-ban és 1857-ben készített róla kőnyomatot, egy negyedik a prágai Carl Bellmannál látott napvilágot. A szentendrei Ferenczy Múzeum vásárolta meg Stéger hagyatékát, ennek több fényképét Szabó Sándor felhasználta tanulmánya illusztrálásához. Ismert fényképészei: Emil Rabending, Szentkuty István, Borsos József és a milónói Deroche & Heyland cég. Ezt a fotót a bécsi Ludwig Angerer készítette.
Alexandre Ken párizsi fényképész felvételén Bujanovics Sarolta látható 1868-ban. Ekkor tért vissza Párizsba, ahol 1861-ben Leonóra szerepében debütált a Théâtre-Italien színpadán. Mivel nem szerződtették le, Angliában, Itáliában, Belgiumban, Spanyolországban és Dániában is megfordult. Visszatértekor a Collection Crémière: Illustrations contemporaines a legrangosabb énekesek közt külön fejezetet szentelt neki. Léon Crémière fényképész fotója után készült Jules Pelcoq rajza, amely Dumont metszetében jelent meg a (L’)Univers Illustré cikk illusztrációjaként. Állítólag a lipcsei Dürr kiadó August Weger által metszett és nyomott portréja is az ő felvételét követi. Egy másik metszet a párizsi Cadart & Luce kiadásában látott napvilágot. Ismertek még Alphonse Bernoud fényképei és Ken fotójának variánsa, amelyen az énekesnő Verdi Álarcosbáljának Oscar jelmezében egy oszlopnak támaszkodik. Georg E. Hansen fényképész koppenhágai fellépése idején készített róla mellképet. Bujanovics Sarolta 1839-ben Pesten született. Apját, Bujanovics Kornél jurátust a jakobinus mozgalomban való szerepéért három év börtönre ítélték. Sarolta anyja, Beniczky Mária, Kornél harmadik felesége volt. A francia életrajz szerint, mikor felfedezték Sarolta tehetségét, eladták a családi kastélyt, és Párizsba költöztek, hogy lányukat taníttassák.
Alexandre Ken párizsi fényképész felvételén Bujanovics Sarolta látható 1868-ban. Ekkor tért vissza Párizsba, ahol 1861-ben Leonóra szerepében debütált a Théâtre-Italien színpadán. Mivel nem szerződtették le, Angliában, Itáliában, Belgiumban, Spanyolországban és Dániában is megfordult. Visszatértekor a Collection Crémière: Illustrations contemporaines a legrangosabb énekesek közt külön fejezetet szentelt neki. Léon Crémière fényképész fotója után készült Jules Pelcoq rajza, amely Dumont metszetében jelent meg a (L’)Univers Illustré cikk illusztrációjaként. Állítólag a lipcsei Dürr kiadó August Weger által metszett és nyomott portréja is az ő felvételét követi. Egy másik metszet a párizsi Cadart & Luce kiadásában látott napvilágot. Ismertek még Alphonse Bernoud fényképei és Ken fotójának variánsa, amelyen az énekesnő Verdi Álarcosbáljának Oscar jelmezében egy oszlopnak támaszkodik. Georg E. Hansen fényképész koppenhágai fellépése idején készített róla mellképet. Bujanovics Sarolta 1839-ben Pesten született. Apját, Bujanovics Kornél jurátust a jakobinus mozgalomban való szerepéért három év börtönre ítélték. Sarolta anyja, Beniczky Mária, Kornél harmadik felesége volt. A francia életrajz szerint, mikor felfedezték Sarolta tehetségét, eladták a családi kastélyt, és Párizsba költöztek, hogy lányukat taníttassák.
Himrényi Ferenc (?) Benza Ida
Ha helyes a képhez tartozó név olvasata, akkor Himrényi Ferencről van szó. Neve ellenére, nem magyar, csekély időt töltött hazai színpadon. Pestre érkezése előtt a braunschweigi opera tagja volt. Távozásában talán közrejátszott, hogy a Hagenmarkton álló operaház 1861-ben bezárta kapuit, később le is bontották. 1860. március 13-án lépett fel először vendégművészként a Nemzeti Színházban Flotow Mártha c. operájának Lyonel szerepében. Mint a Napkelet írta: „Kedvezően fogadtatott s ezt mind csinos éneke, alakja, mind braunschweigi tenorista létére helyes magyaros kiejtése megérdemelte”. A Vasárnapi Ujság szerint: „A vendégművész nagyobb sikert aratott, mint a minőt remélni mertünk. Hangja erős, tiszta s kellemes, magasabb hangjai is jól kiállják a kritikát, mentek az erőltetéstől; szóval, a közönség ez első föllépéssel meg volt elégedve, mit azáltal tanusitott, hogy a vendégművészt többször kitapsolta”. Himrényi Voggenhuber Vilmával egyszerre szerződött a színházhoz, együtt léptek fel április 27-én Bellini Rómeó és Júliájában. „Ez este a színház egészen megtelt. Voggenhuber kisasszonyt a közönség igen jól fogadta, felvonások után többszöri kihívásokkal s zajos tapsokkal tisztelvén meg. Himrényit ezuttal másodszor hallottuk, s meggyőződtünk, hogy színházunknak haszonvehető tagja lesz”.
Benza Ida 1846-ban született Pesten. Bécsben debütált 1865-ben, fellépett a milánói Scalában, turnézott Európában, Moszkvában és Szentpétervárott. Egy fellépése után fáklyásmenet kísérete hazáig, a mágnások kifogták a lovakat a szánja elől. Hangi problémák és apja halála miatt tért vissza Pestre, a Borszem Jankó címlapján Orczy Bódognak, a Nemzeti Színház intendánsának sikerül elkapnia a madárként ábrázolt énekesnő szárnyát. Mint írják: „a molto celeberrima signora Ida Benza elvégre mégis csak megsajnált minket árva nemzetet”. 1872-ben Eötvös Lajos méltatta a Vasárnapi Ujság címoldalán. 1873-ban feleségül ment Nagy Imréhez, a Nemzeti Színház színészéhez, de egyre többet betegeskedett, és 1880-ban 34 évesen meghalt. Cenner Mihály: Magyar színészportrék című kiadványában felsorolja a Benza Idáról készült grafikus ábrázolásokat. A lista kiegészíthető a lipcsei Dürr kiadónál 1890 körül megjelent acélmetszettel, amelyet August Weger készített, felirata szerint fénykép után. Ellinger Ede fényképe alapján metszette Rusz Károly a Külföldben és a Vasárnapi Ujságban kétszer is közölt portrét, más fotók is ugyanebban a fodros, mélyen dekoltált ruhában, fekete pánttal és vastag nyaklánccal, de eltérő beállításban ábrázolják a művésznőt. Ismert még Mayer György, Simonyi Antal (férjével és fiával), Schrecker Ignác, Borsos József, Doctor és Kozmata, valamint Divald Károly felvétele. Sok képét őrzi az OSzK Színháztörténeti Tára is. Az itt bemutatott impozáns Luckhardt képen ugyanazt a nyakéket viseli, amelyet Andrea Taramelli bergamói fényképész fotóján a Nemzeti Múzeumban.
Bartalus István Harrach József
Bartalus István (1821–1899) - Mátray Gábor mellett - a magyar zenetudomány úttörője. Számos zenetörténeti és zenepedagógiai művet írt, fontos forráskutatásokat végzett. Népdalgyűjteménye - bár Bartók és Kodály szerint ő sem tett különbséget a népzene és a népies műzene között - figyelemreméltó. Jogi, bölcsészeti és teológiai tanulmányai mellett zenét is tanult Kolozsváron. Pestre költözése után rövid ideig koncertezett, majd tanár lett. Tagja volt a Zenészeti Lapok szerkesztőbizottságának, írásait a Budapesti Szemle és a Koszorú közölte. 1867-ben a Kisfaludy Társaság, 1875-től a Magyar Tudományos Akadémia választotta tagjává. Első ismert képmása a Vasárnapi Ujság 1860/47. számában jelent meg, Ábrányi Kornél és Mosonyi Mihály társaságában. A különálló fényképekből összeillesztett csoportkép metszője Ferdinand Riewel lehet, ugyanez a fametszet egy évvel később Girókuti Nagy Képes-Naptárában is megjelent. 1862-ben a Családi Kör (31. sz.) címoldalon közölte Marastoni József litográfiáját Bartalusról. Barabás Miklós felvétele is ekkoriban készülhetett. Az összefont karú beállítást metszetbe is átültették. A nyolcvanas években az akadémikusokat fényképező Ellinger Ede készített Bartalusról több felvételt (1881, Magyar Szalon 1889). Klösz György fényképe Pollák Zsigmond fametszetében a Vasárnapi Ujságban is megjelent 1899-ben. Talán az Ország-Világ 1894-ben közölt fotóját is Klösz készítette, ez a Paedagogiai Plutarch (Menich Antal, Pozsony, 1887) babérkoszorús portréjának forrása. A Kisfaludy Társaság tagjainak 1897-es képei (Vasárnapi Ujság, 23. sz.) jórészt Ellinger Ede felvételei, és végül ismert a Zeneirodalmi Szemle 2. kötetéből egy igen időskori képe, amely Erdélyi Mór műve.
Harrach József 1847-ben született az erdélyi Szászvárosban (Orăștie). Pesten végezte egyetemi tanulmányait, majd a IV. kerületi főreáliskolába került német nyelv és irodalom tanárnak, összeállított egy német olvasókönyvet középiskolásoknak. Foglalkozott zenével és zeneoktatással, kiadta a Magyar Árion és az Aranylant című vegyeskarú énekgyűjteményeket iskolai használatra, zeneelméleti műve az 1887-ben megjelent Schopenhauer és Wagner Rikárd című tanulmány. Különböző lapoknál (Figyelő, Nemzeti Hírlap, Pesti Napló) zenekritikusként dolgozott, 1888-ban az Országos Zeneakadémián a poétika, zenepedagógia, zenetörténet és zeneesztétika tanára lett, és kinevezték az intézet titkárának is. Ő vetette fel a magyar zeneoktatás államosításának, a Zeneakadémia mellett állami zenei középiskolák felállításának gondolatát. Ez ügyben még Bartalussal is polemizált 1892-ben. Fiatalon halt meg, 1899-ben. A fénykép hátoldalán egy 1875. július 9-i ajánlás olvasható Keöd Józsefnek, a balatoni „Kisfaludy” gőzös kapitányának, aki „egykor maga is Thalia papja volt”, és sikeresen foglalkozott szépirodalommal. Ő is a szervezője lehetett az augusztus végén Füredről Keszthelyre szervezett nagyszabású hajókirándulásnak, amelyen sok híresség (pl. Jókaiék, a Lenhossék-család, két Zichy gróf, stb.) vett részt, és szó esik egy Keöd által átírt színdarab előadásáról is. Lehet, hogy az ajándékozás ezzel az eseménnyel kapcsolatban történt.
Passy-Cornet Adél Holtzer Hermina
Az itt bemutatott művészek közül sokan, aktív pályájuk mellett vagy után, tanítással is foglalkoztak. Voltak azonban olyanok, akiknek fő tevékenységét a zene- vagy énekoktatás jelentette. Ez a két kép az eBay-ről került ide. „Passy-Cornet Adél (1833-1915) operaénekes, énektanár. Tanulmányait édesanyjánál Franziska Cornetnél kezdte, majd Hamburgba ment, és ott tanult tovább énekelni. Az ötvenes években édesapja Julius Cornet a bécsi udvarban operakarmester állást kapott, így a család Bécsbe költözött. Hamar kitűnt iskolázott koloratúrájával, ezért szerződtette a bécsi Kärntnertor-Theater, ahol az Éj királynője szerepével debütált hatalmas sikerrel. Noha rövid időn belül jelentős sikereket ért el, válogathatott a szerződések között, 1857-ben férjhez ment, és csak alkalmanként lépett fel. 1862-ben Bécsben magán énekiskolát alapított, illetve a bécsi konzervatórium énektanára lett. 1881-ben Budapestre hívták a Színiakadémiára ének- és hangképző tanárnak. 1887-ben Mihalovich Ödön igazgatása alatt a Zeneakadémián tanított. 1892-ben innen is nyugalomba vonult, és visszatért Németországba. Számos nagy énekes került ki a keze alól. Elismert művészete, kiváló tudása és rendkívüli lelkiismeretessége miatt osztatlan tiszteletnek örvendett. Magyarul nem tanult meg, de háza így is a zenei élet egyik központjává vált. Egyéniségének varázsa általános szeretetet biztosított számára pesti tartózkodása idején” - írja Szirányi Gábor a Zeneakadémia honlapján.
„Egy csendes krisztinavárosi házban lakik özvegy Herald Lajosné. Ötven év óta tanítja itt énekelni az embereket, ötven éve, hogy a hajdan ünnepelt operaénekesnő, az immár ezüsthajú Minna néni semmi mással nem törődik, mint hogy Schubertet és Wagnert minél tökéletesebben szólaltassa meg tanítványai ajkán” - így emlékezik meg 1922-ben a Színházi Élet Holtzer Hermina (1846-1927) énektanári pályájának évfordulójáról. Az összejövetelről fénykép is készült, középen Minna nénivel, a tanítványok között Honthy Hannával. Minna néni látható a fenti képen is, bár az ajánlást még Hermine Kiehauptként, az aacheni városi színház későbbi karmestere, Heinrich Kiehaupt (1840-1903) feleségeként írta alá. A kép talán 1868-ban készült, ekkor tartották az esküvőt Pesten, de már 1872-ben különváltak. Kiehauptról egy Pozsonyban dedikált 1873-as Wietz felvétel ismert. A Fővárosi Levéltárban őrzött 1888-as perirat véglegesen kimondta a válást, Hermina talán ekkor köthetett házasságot Herald Lajos pénzügyi tanácsossal. Magyarul sokáig nem tudhatott jól, mert az iratokat is németül kapta meg. A Színházi Élet 1925 januári számában a tanárnő elmondja, hogy Klagenfurtban lépett fel először, Leonórát, később Margitot énekelt. München, Köln és Stuttgart színpadain is megfordult, de énekesi karrierje rövid lehetett. Ebben a cikkben időskori képe is megtalálható.
Lemböck Gábor Angster József
A magyar hangszerkészítők is képesek voltak világszínvonalú teljesítményre. Lemböck Gábor (1814-1892) a hazai hegedűkészítő iskola megteremtője, Johann Baptist Schweitzer (1790-1865) tanítványai közül került ki, de a „magyar Stradivariként” emlegetett Nemessányi Sámuellel ellentétben elhagyta Magyarországot, 1840-ben Bécsbe költözött, és első műhelyét a Mariahilfer Strassén nyitotta. 1855-ben udvari hangszerkészítő lett, és a bécsi Konzervatóriumnak dolgozott, muzeális hegedűk másolását és restaurálását is vállalta. Müncheni, londoni és bécsi kiállításokon nyert díjat, Ausztráliából, Dél- és Észak-Amerikából is érkeztek megrendelései. Hangszerein olyan híres művészek játszottak, mint Reményi Ede, Joseph Hellmesberger vagy Lehár Ferenc. Az itt bemutatott fénykép hátoldalán Lemböck ajánlása olvasható Anton Liszt bécsi órásmesternek, aki Liszt Ferenc nagybátyja volt. A képet a bécsi Alois Nigg készítette, és az e-bayről került ide (gaudeamus_igitur jóvoltából).
Angster József, orgonakészítő mester, 1834-ben született Kácsfalun, a mai Horvátország területén. Német bevándorlók gyermekeként németül vezette naplóját, amelyet élete végén gyermekei okulására magyarra fordított. (A napló 2017-ben jelent meg Életrajzom - Egy XIX. századi orgonaépítő naplója címmel a Rózsavölgyinél.) Bécsben, Drezdában, Lipcsében és Kölnben tanulta az orgonakészítést, majd a párizsi Aristide Cavaillé-Coll mellett részt vett a Cologny-kastély, a Notre-Dame és a Sainte-Trinité templom orgonáinak építésében. Nem maradt külföldön, gyalog tért haza, hogy 1866-ban Pécsett telepedjen le, és alapítsa meg cégét, az Angster orgona- és harmóniumgyárat. Sorra érkeztek a megrendelések, az ország legtöbb nagyvárosában dolgozott, századik alkotása a pécsi székesegyház orgonája volt 1887-ben. 1918-ban, halála évében megkapta a Szent Gergely Rend lovagkeresztjét a pápától. A céget gyermekei, majd unokái vitték tovább egészen az 1949-es államosításig. Emlékét leszármazottai ápolják, nevét iskola és díj viseli. A pécsi Angster-emlékművet, egy padokkal körülvett orgonasíp-oszlopot, ükunokája, Bérczi Zsófia tervezte. Az itt látható fénykép is a család birtokában van.
Finály Regina Finály Karolina
Finály Karolina (1849-1934) és Regina nővérek voltak, mindketten énekesnők. Karolina Carl Maria Wolfnál tanult Bécsben, 1868-ban lépett fel először a Theater an der Wien színpadán Offenbach Gerolsteini nagyhercegnő Olgájának szerepében. Ritkán fordult elő, hogy a két nővér egy darabban játszott (pl. Millöcker: Három pár cipő). Karolina négy Strauss, két Millöcker és egy Suppé operett premierjén szerepelt, megfordult a bécsi Strampfer-Theater és a Carl-Theater színpadán, de Ausztrián kívül is szívesen látott vendégénekesnője volt a külföldi színpadoknak (Drezda, Berlin). Az 1870-es évek végén Pesten is többször fellépett, például Gounod Rómeó és Júliájában, amelyben tanára, Perotti Gyula alakította Rómeót. Kezdetben azt írták, nem erőssége a bécsi dialektus, egy pesti szerepet pedig azért kellett lemondania, mert állítólag „nem beszél jól magyarul”. Jó barátság fűzte a Magyarországon gyakran vendégeskedő Josefine Gallmayerhez (ld. Strelisky és Letzter Gallmeyerről készült fotóit). 1883-ban férjhez ment Pulitzer Géza nagykereskedőhöz, és Triesztbe költözött. Bár énekesi pályafutását sosem kísérte zajos siker, búcsúelőadása azt bizonyítja, hogy megbecsült tagja volt a társulatnak. Fia, Gustavo Pulitzer-Finali 1887-ben született, és az olasz fasiszta építészet modernista szellemében alkotott.
Finály Regina pályafutásáról sokkal kevesebb deríthető ki. Strauss Indigó és a negyven rablójában a rablónak öltözött Fantasca szerepében aratott sikert, erről Julius Gertinger bécsi fényképész két felvétele is ismert (Kunstbibliothek, Berlin). Die Bombe című szatirikus hetilap címlapjaira gyakran kerültek magyar hírességek, talán Frecskay László (1844–1916) rajzoló miatt. Az újság egyik 1871-es májusi számában Regina is szerepel. A címlap karikatúrján majomtestű, kéjsóvár vénemberek színházi látcsővel kukucskálnak a révületben táncoló színésznő szoknyája alá. A szöveges rész sem kíméletesebb, mert az összehasonlításban, amelyet Regina és a kor jeles énekesnői között tesz (Klara Ziegler pátosza, Charlotte Wolter vísítása, Marie Geistinger zsenije, Bertha Ehnn énekének poézise, Karoline Tellheim finomsága, Josefine Gallmeyer humora, Karolina Bettelheim férje) Regina a lábával „állja” a versenyt. „Ha gróf Hohenwart egy szép reggel Regine Finaly kisasszonyt kormányelőterjesztésként helyezné a Ház asztalára, a legidősebb képviselők élvezettel egyeznének bele az alkotmánymódosításba.” Regina Perotti Gyula neves énekeshez ment feleségül, Triesztben gondozta a hobbikertész tenor rózsáit, tűrte világkörüli vendégszerepléseit és hűtlenkedését.
Perotti Gyula Kőszeghy Károly
Perotti Gyula (1841-1901) tenor, Julius Prottként született az észak-német Ueckermündében. 1875-ben Faust szerepében lépett fel először a Nemzeti Színházban, ahol 1880-ig szerződéssel, később állandó vendégként énekelt. Ünnepelt sztárja lett a színháznak, a világ operairodalmának jelentős szerepei mellett számos magyar dalműben is énekelt magyarul, Hunyadi Lászlóként szép Kalmár-felvétel maradt fenn róla. Wellmann Nóra ír Perottiról bővebben a Caruso blogon: „jó kiállású, szép szál férfi volt, a közönség kedvence, kedélyes, bohém természet… az anekdoták szerint igencsak szerette a pénzt és a nőket.” Trieszti birtokán szenvedélyesen hódolt a kertészkedésnek, maga is nemesített rózsákat, az egyiket Deák Ferencről nevezte el. Az Uj Időkben Benza Ida művészetéről írt elismerő cikket 1896-ban. Élete balszerencsés operációval végződött Milánóban, miután hazatért Amerikából, mert - ahogyan Ady Endre írta - „a forszírozott szerelem és élet átkergette kedvesével együtt az Óceánon.” Nyolcvan alkalommal lépett fel a MET-ben, a new yorki Falk csinált róla portréfelvételt. A fenti képet Louis Harmsen 1866 és 1868 között készítette, amikor Perotti a bécsi opera énekese volt. Sok más fényképe ismert, a berlini Höffert-Sächs-Preuss remek fotója nemrég kelt el egy árverésen, ezen Perotti Meyerbeer A hugenották c. operájából Raoul jelmezében látható. Állítólag hangját néhány Bettini-féle fonográf henger őrzi. Szülővárosa 2011 óta nemzetközi énekversenyt rendez az emlékére.
(Purth) Kőszeghy Károly, egy evangélikus lekész fiaként Kőszegen született 1820-ban. Iskoláit szülővárosában és Sopronban végezte, majd Bécsbe ment teológiát tanulni, ahol Mayer Karolina, a bécsi opera ünnepelt művésznője felhívta Weinkopf híres énektanár figyelmét a tehetséges fiúra. A pesti Nemzeti Színházhoz Bartay Endre igazgató hozta, 1843. március 7-én debütált Rodolfo szerepében Vincenzo Bellini Az alvajáró című operájában. Színészi képességeinek és különleges hangi adottságainak köszönhetően hamarosan a közönség kedvence lett. Több mint negyven évig szinte kizárólag ő énekelte a hangfajába tartozó összes buffó szerepet. Az Operaház megnyitása után még néhány évig ott is énekelt. 1887. március 7-én töltötte be színészkedése 45. évét, és 1887. április 18-án tartotta búcsúelőadását A fekete dominó c. operában, Gil Perez szerepében. Ekkor jelent meg a Vasárnapi Ujságban méltató cikk róla több Kalmár Péter fényképezte szerepképpel. Ez a jelzetlen (Licskó és Schneider) fotó talán az egyik első ábrázolása lehet, bár ismert egy másik kép is, amelyen Tiborc jelmezében látható, s ez talán a Bánk bán opera ősbemutatójának idején, 1861-ben készült, noha Kőszeghy idősebbnek tűnik rajta.
(Purth) Kőszeghy Károly, egy evangélikus lekész fiaként Kőszegen született 1820-ban. Iskoláit szülővárosában és Sopronban végezte, majd Bécsbe ment teológiát tanulni, ahol Mayer Karolina, a bécsi opera ünnepelt művésznője felhívta Weinkopf híres énektanár figyelmét a tehetséges fiúra. A pesti Nemzeti Színházhoz Bartay Endre igazgató hozta, 1843. március 7-én debütált Rodolfo szerepében Vincenzo Bellini Az alvajáró című operájában. Színészi képességeinek és különleges hangi adottságainak köszönhetően hamarosan a közönség kedvence lett. Több mint negyven évig szinte kizárólag ő énekelte a hangfajába tartozó összes buffó szerepet. Az Operaház megnyitása után még néhány évig ott is énekelt. 1887. március 7-én töltötte be színészkedése 45. évét, és 1887. április 18-án tartotta búcsúelőadását A fekete dominó c. operában, Gil Perez szerepében. Ekkor jelent meg a Vasárnapi Ujságban méltató cikk róla több Kalmár Péter fényképezte szerepképpel. Ez a jelzetlen (Licskó és Schneider) fotó talán az egyik első ábrázolása lehet, bár ismert egy másik kép is, amelyen Tiborc jelmezében látható, s ez talán a Bánk bán opera ősbemutatójának idején, 1861-ben készült, noha Kőszeghy idősebbnek tűnik rajta.
Gung'l József Ketten Henrik
Gung’l József a 19. század könnyűzenéjének művelője volt. 1809-ben született Zsámbékon. Fiatalon óbudai segédtanító, zenetanár, majd Grazban oboás volt. Később beállt az osztrák hadseregbe, és a katonazenekar vezetője lett. 1836-ban írta Magyar indulóját, amelyből Liszt Ferenc készített zongoraátiratot. 1843-ban alapította első zenekarát Berlinben, később az Egyesült Államokba (New York, Boston, Philadelphia és Baltimore) is eljutott, majd a porosz király szolgálatába állt. 1864-ben Münchenben újabb zenekart alapított. Állítólag Mendelssohn Szentivánéji Álom című művét elsőként ő adta elő a zenekarával. Maga is komponált, keringőket, indulókat és polkákat írt. Szülőföldjének a Zsámbéki Csárdással állított emléket, szülőháza helyén 1997-ben helyeztek el emléktáblát. 1889-ben halt meg Weimarban. Négy lánya közül Virginia énekesnő volt, aki Wagner-szerepekben jeleskedett, és állítólag a fiatal Gustav Mahlerrel volt viszonya. Gung'l József ábrázolásai közül kiemelendő Wilhelm Trübner festménye, V. Schertle litográfiája a fiatal zeneszerzőről, a londoni Stereoscopic & Photographic Company, J. Albert, Hermann Selle és a berlini H. Lehmann fényképfelvételei. Ezt a fotót a müncheni Franz Hanfstaengl készítette, kőnyomat is készült utána.
Ketten Henrik neve ma már alig ismert. Életéről legtöbbet Bánáti Tibor: Bajai arcképcsarnok című művéből, A. Ehrlich: Celebrated Pianists életrajzából és a halálakor megjelent ausztrál Queanbeyan Age nekrológjából lehet megtudni. Baján született 1848-ban. Kántor apja korán felismerte zenei tehetségét, és az egész család Párizsba költözött, hogy az akkor nyolc éves Henrik a konzervatóriumban Marmontel és Halevy tanítványa lehessen. Nem csoda, hogy a csodagyerekről több fiatalkori portré is fennmaradt, egy 1859-es londoni koncertjét követően az Illustrated London Newsban jelent meg róla - Émile Desmaisons litográfiája után készült – egész alakos metszet. A hatvanas évek elején Pesten is többször fellépett a Nemzeti Színházban. Koncertkörútjai során rengeteg országban megfordult, Konstantinápolyban három évig a birodalmi színház karnagya volt, Oroszországba Anton Rubinstein meghívására ment, de megfordult Egyiptomban és az Egyesült Állomokban is. Úgy tűnik, Ausztráliában különösen szívesen látták, fametszetű portréját közli The Australasian Sketcher 1880-ban. Stílusa sokaknak nem tetszett, nem törekedett hagyományos előadásmódra, a klasszikusokat is sajátos felfogásban játszotta. Szalonzongorista volt, akinek hatásvadász játéka, behízelgő dallamossága saját szerzeményeinek előadásakor érvényesült a legjobban. 35 évesen halt meg.
Kéler Béla és gróf Nákó Kálmánné Sárközi Ferenc zenekarával
Kéler Béla (1820-1882) életéről és munkásságáról a legátfogóbb méltatást a "Béla Kéler Society" igazgatójától, Peter Bubáktól olvashatjuk az interneten. A bártfai születésű zeneszerző, aki eperjesi tanulmányai, bécsi, berlini (Gung’l zenekarát is vezette) és wiesbadeni sikeres működése után, végrendeletében Bártfára hagyta zenei örökségét, máig nem kapta meg az őt megillető elismerést és ismertséget. Szórakoztató-szalonzenéjével megállja a helyét a kor legnevesebbjei mellett, Am schönen Rhein gedenk ich Dein (op. 83) című keringőjét az ifjú Johann Strauss Kék Duna keringőjéhez szokták hasonlítani. Brahms leghíresebb Bártfai emlék című csárdásának 32 taktusát átemelte 5. g-moll Magyar Táncába, kezdetben feltüntetve, hogy feldolgozásról van szó, de ma már kevesen tudják, hogy az elismerés Kéler Bélát illeti. 1850-es ifjúkori portréját P. Maleescu litográfiájáról ismerjük, majd tizenkét évvel később Marastoni József készített róla kőrajzot. Az itt bemutatott fotó már Wiesbadenben készült Wagner & Jäckel műtermében, és a berlini állami múzeum gyűjteményében őrzik. A hetvenes évekből több wiesbadeni fénykép ismert Kélerről, némelyiken az Oszkár svéd és norvég királytól kapott "Litteris et artibus" kitüntetést is viseli. Bártfai szülőházán Markup Béla domborműves emléktáblája látható.
1860. április 3-án és 4-én a Nemzeti Színházban műkedvelő előadást tartottak az éhező horvátok megsegítésére. Ezen az eseményen lépett fel – az inkább festői munkásságáról ismert - gróf Nákó Kálmánné Gyertyánffy Berta (1819-1882), akinek zongorajátékát Sárközi Ferenc prímás és zenekara kísérte. A grófné Szépművészeti Múzeumban őrzött portréját Friedrich von Amerling festette. A Fotóművészet 2007/4-ik számában Tomsics Emőke foglalkozott az előadásról készült ábrázolásokkal. Az első, egy Sterio Károly rajza után készült fametszet volt, amelyet a Vasárnapi Ujság április 22-i számában adtak közre. A lipcsei Illustrirte Zeitung május 19-diki száma Beck Vilmos átfogalmazása után, fordított állású fametszetben közölte a jelenetet. Sterio rajza volt az előzménye a bécsi Rudolf Schischa kőnyomatának is, amely Kotsányi László kiadásában jelent meg, majd a litográfiát a győri Farkas Miska zongorára komponált Bertha Csárdás kottájának címoldalán is felhasználták. A több áttétel következtében a zenekar bőgőséből gitáros lett.
Az előadást követően egy pesti fényképész beállított, műtermi jelenetben vette le a grófnét és zenekarát. A felvételről Fuchsthaller Alajos készített acélmetszetet az előadott csárdás, Rácz Fábián Ős apáink kottájának címlapjára, amely 1860-ban jelent meg kőnyomatban Rózsavölgyi és Társánál. Ezt vette át Markó Miklós: A régi mulató Budapest című könyve 1927-ben. A fotóról készült Fuchsthaller metszet csak a zongora méretében és a háttér dekorációjában tér el a fényképtől. Az itt bemutatott felvétel a Nemzeti Múzeumban őrzött vizitkép variánsa. Abban különbözik a kettő, hogy a Fényképtár képén, feltehetően a fényképész utasítására, a zenélést mímelő együttes prímása a néző felé fordul, s így az arca is láthatóvá válik.
Rácz Pali (?) Rigó Jancsi
Bár az első képen ábrázolt személy kilétével kapcsolatban merülhetnek fel kételyek, ahhoz semmi kétség sem fér, hogy a magyar muzsika hőskorának szerves részét jelentette a cigányzene. Igaz, Liszt cigányokról írt könyve, amelyben a magyar zenét az indiai eredetűnek vélt cigányzenével azonosítja, nagy vihart kavart, tévedését menti, hogy elfogultan, magát is nomád, romantikus vándormuzsikusként képzelte el, és jórészt a távolból, a magyar nyelvet sem beszélve alkotott véleményt a kérdésben. Azt azonban helyesen látta, hogy a cigányzenében a zenélés legösztönösebb, ugyanakkor legtudatosabb és legfelkészültebb formája nyilvánult meg. Nem véletlen, hogy a híres prímások, mint Dankó Pista, Cinka Panna, Patikárus Ferkó, Rácz Pali vagy Rigó Jancsi máig a magyar (zenei) kultúra jól ismert alakjai.
Rácz Pali (1815–1885) kalandos életéről sokat írtak már, katonáskodása, kémkedése, magas orosz kitűntetése, házassága, majd a legmagasabb körökben aratott sikerei ismertek. Az is köztudott, hogy szerzeménye, a Lehullott a rezgő nyárfa ezüst színű levele Erzsébet királyné kedvenc nótája volt. A prímás legkorábbi ábrázolása a Markó Miklós A régi mulató Magyarország (1927) c. könyvében reprodukált, ismeretlen szerzőjű rajz, amelyen az öles termetű prímás jókedvében hegedű helyett gordonkát kap fel, és azon játszik az illusztris társaságnak. Az eset állítólag 1869-ben, Rácz Pali névnapján történt Tehén utcai lakásán. Hasonló életkorban láthatjuk azon a képen, amelyet 1885-ös nekrológja mellett a Vasárnapi Ujság és az Ország-Világ közölt. Olyan kőpad, amelyen ül, Koller Károly képein fordul elő. Egy másik fotón – szintén a Markó-féle könyvben – zenekara élén látható, valamivel idősebben. A kép állítólag 1874-es londoni fellépése alkalmával készült. Ez a fotó közel egykorú lehet a Nemzeti Múzeum Fényképtárában őrzött ülő portréval. Egy évvel később a Magyarország és a Nagyvilág című képes hetilap közli „Fővárosi prímások” címmel Pollák Zsigmond fametszetes tablóját, amelyen az öt ábrázolt zenész közül az egyik Rácz Pali, minden bizonnyal fotó alapján készült arcmása. Az itt bemutatott kép a bécsi Josef Löwy igen ritka és korai, 1860-as évek elején készült jelzését viseli. A magyaros ruhájú, ülő alak Rácz Paliéhoz hasonló fizikai adottságokkal rendelkezik, hasonló dús, pödrött bajusza van, egyedül az erős pofaszakáll, és az alsó ajka alatt meghagyott kis szakáll hiánya jelenti a különbséget. Rácz Pali magasra ívelő karrierje ekkor még nem vette kezdetét, nem írtak róla a lapok.
Rigó Jancsi (1858-1927) pályafutását akár születésének és halálának helyszíne is leírhatja: Pákozd és New York. Fénykorában – inkább botrányai, mint zenei tehetsége miatt – tele voltak vele a hazai és a külföldi lapok. Az itt közölt kép készítésének idején éppen az amerikai milliomos lányával, Clara Warddal, a későbbi belga Chimay herceg feleségével való szökése és románca hozta lázba a szenzációra éhes közönséget. Alakjuk még Toulouse-Lautrec-et is megihlette. Erdélyi Mór fotója 1896/97 telén készült, amikor a szökevények átutazóban a pesti Rémi-szállóban szálltak meg. Bár ismert egy Divald-kép a hölgyről is, akinek – gyakran a szerelmes Rigó Jancsival enyelgő – ma már megmosolyogtatóan frivol képeslapjai borzolták a kedélyeket a századfordulón, de a kép valószínűleg a párizsi Nadar fényképének „lenyúlása”. Ennek a képnek egyik változatát tetováltatta Rigó Jancsi az alkarjára, amelyet egy időskori fényképén köntösujja felhúzásával tesz közszemlére. A prímásról sok kép maradt fenn, jó csak kevés, ez a ritka kivételek egyike. Mára neve egybeforrt a róla elnevezett süteménnyel.
Petráss Sári Kopácsy Juliska
Két tragikus végű művészsorsnak állít emléket ez a Strelisky boudoir-kép, amelynek finom tónusait nem adja vissza a fenti reprodukció. Petráss Sári (1888-1930) magyar operettprimadonna a következő sorokat írta a fotóra, amelyen „Dollarenprinzessin”-ként szerepel (Leo Fall Dollárkirálynő c. operettjét 1908-ban mutatták be a Király Színházban, ebből az évből való a fénykép): „Den Künstler Louis Treumann entzückt von Seiner Kunst”. Treumann (1872-1943), a bécsi operett sztártenorja, aki Lehár Víg özvegyének világpremierjét vitte sikerre, s akiért rajongói az utcára vonultak, a terezini koncentrációs táborban halt meg, miután befolyásos barátai sem tudtak már közbenjárni az érdekében. Petráss Sári először Pesten, majd a tízes évektől Bécsben, Berlinben, Londonban és az USA-ban aratta sikereit. „Kedves, bájos jelenség volt, de inkább azok közé az operettprimadonnák közé tartozott, akik szépségükkel és megjelenésükkel tudták a közönséget meghódítani.” Először egy német gyárossal, majd a skót-magyar kereskedelmi társulat Crocker nevű igazgatójával kötött házasságot. 1930 szeptemberében Angliába akart átkelni, amikor autóbalesetet szenvedett. „A soffőr abban a hitben, hogy a bárka, amely egyik partról a másikra szállítja a járműveket, a helyén áll és a világítótorony fényétől elvakítva bevezette a kocsit a folyóba.” A kocsiban ülő két hölgy a betóduló vízben megfulladt. A brüsszeli tudósítás nem mentes a hatásvadász bulvárelemektől. Petráss Sári 42 éves volt. Még száztíz év távolából is különös érzés egy ennyire személyes tárgy kézbevétele.
Kopácsy Juliska élete is operettbe illik. 1871-ben született Komáromban. Felkerült Pestre az angolkisasszonyokhoz, Passy-Cornet Adél tanítványaként elvégezte a zeneakadémiát és a színi tanodát. Sikerei a Népszínházban kezdődtek, ahol Pálmay Ilka utódát ünnepelték benne. Offenbach Szép Helénájában aratta legnagyobb sikerét, de a Nebántsvirág, A falu rossza és A madarász szerepeiben is elismeréssel írtak róla. 1890-ben férjhez ment Karczag Vilmos debreceni újságíróhoz, aki akkoriban a Magyar Hirlap munkatársa és a Magyar Genius című hetilap alapítója volt. Bécsbe szerződött, de fellépett Berlinben, Amerikában és Oroszországban is. Férje csakhamar átvette a Raimund-Theater és a Theater an der Wien igazgatását, utóbbinak tulajdonosa is lett. Mindkét színházát az elsők közé emelte, zeneszerzők, írók és színészek egész gárdáját fedezte fel. Lehár Ferenc, Kálmán Imre, Oscar Strauss és Leo Fall számos operettje indult el Karczag Vilmos színházából a világsiker útjára. Saját zeneműkiadó vállalatot is alapított. Fiukat az első világháborúban elvesztették, s ezt a csapást Karczag nem sokkal élte túl. Leányukat, Karczag Lilián jelmeztervezőt az ismert bécsi színész, Hubert Marischka vette feleségül. Gyermeke, Georg Marischka, neves színész és filmrendező volt. A harmincas években a színház tönkrement. Kopácsy Juliska 1957-ben halt meg, a mellszobrával díszített családi síremlék a hietzingi temetőben áll.
Kopácsy Juliska élete is operettbe illik. 1871-ben született Komáromban. Felkerült Pestre az angolkisasszonyokhoz, Passy-Cornet Adél tanítványaként elvégezte a zeneakadémiát és a színi tanodát. Sikerei a Népszínházban kezdődtek, ahol Pálmay Ilka utódát ünnepelték benne. Offenbach Szép Helénájában aratta legnagyobb sikerét, de a Nebántsvirág, A falu rossza és A madarász szerepeiben is elismeréssel írtak róla. 1890-ben férjhez ment Karczag Vilmos debreceni újságíróhoz, aki akkoriban a Magyar Hirlap munkatársa és a Magyar Genius című hetilap alapítója volt. Bécsbe szerződött, de fellépett Berlinben, Amerikában és Oroszországban is. Férje csakhamar átvette a Raimund-Theater és a Theater an der Wien igazgatását, utóbbinak tulajdonosa is lett. Mindkét színházát az elsők közé emelte, zeneszerzők, írók és színészek egész gárdáját fedezte fel. Lehár Ferenc, Kálmán Imre, Oscar Strauss és Leo Fall számos operettje indult el Karczag Vilmos színházából a világsiker útjára. Saját zeneműkiadó vállalatot is alapított. Fiukat az első világháborúban elvesztették, s ezt a csapást Karczag nem sokkal élte túl. Leányukat, Karczag Lilián jelmeztervezőt az ismert bécsi színész, Hubert Marischka vette feleségül. Gyermeke, Georg Marischka, neves színész és filmrendező volt. A harmincas években a színház tönkrement. Kopácsy Juliska 1957-ben halt meg, a mellszobrával díszített családi síremlék a hietzingi temetőben áll.
Delej (Del'Ley) Emil Zimay László
Delej Emil 1890 és 1892 között az Opera tagja volt, kisebb szerepeket énekelt a Lohengrinben és az Ördög Róbertben. 1865-ben született, 1883-ban végzett a Zenedén, vizsgaelőadásáról a Budapesti Hirlap cikke megjegyzi: „Delej Emil urnak nagyterjedelmű magas baritonja van”. Az újságok később is említik a nevét, koncertjein hangversenydarabokat, dalokat és operaáriákat adott elő. Az 1900-as években külföldön próbált szerencsét, az itt közölt fénykép, amelynek címzettje Marie Nunziante a Theater an der Wien öltöztetője, 1900-ban készült. „Művész hazája széles e világ” – írta a képre a nevét Del'Ley-re változtató énekes, aki ugyanebben az évben a helsinki Aleksanterin Teatteri-ben tűnt fel egy német vándortársulat tagjaként (Tannhäuser, Fidelio, Lohengrin).
Delej személye azért érdekes, mert vele készültek az első magyar hangfelvételek az Edison cég viaszhengereire 1901 körül Berlinben. Fonográfra énekelni nem volt jövedelmező vállalkozás, a neves énekesek nem is becsülték sokra. Előfordul, hogy a címke szerint cigányzenekar kíséri az énekest, de a hengeren mindössze zongora szól, mert a leszerződött banda időközben kedvezőbb ajánlatot kapott. Delejjel több magyar nótát is rögzítettek. Magyar származású nőt vett feleségül Berlinben (Blanche Chandor), de a házasság nem sikerülhetett. 1917-ben egy szekszárdi művészesten lépett fel nagy tetszés közepette. Gounod, Wagner és Loewe műveit adta elő, amelyeknek „kifogástalan előadásához nemcsak kitűnő hang, hanem rendkívüli énektudás is szükséges. Delej Emil urban feltalálhatók a kellékek s ennek következtében olyan művészi volt az előadása, hogy …szűnni nem akaró tapsokkal ünnepelte a közönség.” (Tolnavármegye és a Közérdek.) 1927-ben halt meg.
Manapság divat lenézni a magyar nótát. A kultúrák változásával a populáris műfajok veszítik el leghamarabb népszerűségüket, mégis hiba lenne visszamenőleg pálcát törni egy olyan zenei műfaj felett, amely valamikor széles körben fejtette ki hatását, és olyan speciális minőséget képviselt, mint a magyar nóta. Fejlődésének egy szakaszában, a népszínművek betétdalaként, komoly előadóművészek (Déryné Széppataki Róza, Blaha Lujza) ajkán szólalt meg, és tehetséges zeneszerzők (Egressy Béni, Erkel Elek) tolla alól került ki. Kezdetben a nemzeti öntudat eszközének számított, a népdalok formai megoldásait és előadói gyakorlatát követte, az autentikus népi kultúra hanyatlásával a magyar vidék utolsó hírmondójává szegődött, majd háttérbe szorult az operett mellett. Feledésbe merülése törvényszerű volt.
Zimay László (1833-1900) zeneszerző, karnagy és zenetanár volt. Tanulóéveit Kecskeméten és Tatán töltötte. Első zenei oktatója édesapja, a jeles katonai karmester volt. 1854-ben vidéki városokban adott több zongorahangversenyt. 1855-ben Pestre költözött, Mosonyi Mihálytól tanult és 1859-ben "Hegedüsné emléke" című dala már közfigyelmet keltett. Az 1860-as években mint a pest-budai dalárda, az 1870-es években pedig mint a nemzeti dalkör igazgató karnagya fejtett ki tevékenységet. Az 1890-es évek elején a Nemzeti Zenede a magasabb zongoratanszak tanárává választotta. 1896-ban a király a Ferenc József-rend lovagkeresztjével tüntette ki. Dalai közül (melyeket többnyire magyar költők szövegeire írt) figyelemreméltók: "Rózsa és tövis" (6 dal) 1860, "Naptól virít", "Édes rózsám", 1860, "Nem hallottam soha ily bús harangszót" 1861, "Két ibolya" 1861, "Szerelmi dalok" 1863, "Zord az idő" 1863, "Te vagy az én életem..." 1864. Kedveltek voltak még "Dalra magyar" és "Mi riasztja fel a magyart" c. kardalai, melyek állandóan szerepeltek a Hazai dalárdák műsorain. Honvédindulóját (énekkarra zenekarkisérettel) a filharmoniai zenekar is bemutatta. (Wikipédia)
Márkus Jenő Antalffy-Zsiross Dezső
Márkus Jenő (1879-), Márkus József főpolgármester fia, Márkus Emília unokaöccse, és Márkus Lili zongoraművész bátyja, hegedült, zenét szerzett és korcsolyázott (később megírta a Budapesti Korcsolyázó Egylet történetét), emellett komoly hivatali tisztségeket töltött be. Jogi tanulmányai és az államtudományi doktori oklevél megszerzése után külföldi tanulmányútra ment, majd a főváros szolgálatába állt. 1903-ban műkorcsolya bajnokságot nyert, 1905-ben őt bízták meg a Városligeti Jégünnep megtervezésével. 1904-ben igen kedvező fogadtatásban részesült A próféta álma című darab, amelynek ő szerezte a zenéjét. 1911-ben lett fővárosi tanácsnok, tevékenysége kiterjedt a városi közegészségügyi és kultúrintézményekre (Népopera, Városi Színház, Állatkert) ő hozta rendbe az 1915-ben válságba jutott Népoperát, amelyet három évig vezetett. 1922-től a Budapest Székesfővárosi Közlekedési Részvénytársaság, a „Beszkárt” igazgatója volt. A Nemzeti Zenede elnöki tisztét is betöltötte.
Antalffy-Zsiross Dezső (1885-1945) különleges sorsú magyar zeneművész. Ma már nem sokan ismerik a nevét, noha kora legkiválóbb orgonaművészei közé tartozott, zeneszerzőként is jelentős. Élete Amerika és Magyarország között zajlott. Nagybecskereken született, fiatalon került Budapestre, egyszerre végezte a jogi kart és a Zeneakadémia orgona- és zeneszerzés szakát. Négy évig a nagyhírű Hans Koessler tanítványa volt, aki Kodályt, Bartókot és Weinert is tanította. Zeneakadémiai évei után 1906-ban a berlini Zeneművészeti Főiskolán Joachim Józseftől vett zeneszerzés órákat. Később Kölnben, Lipcsében és Bolognában tanult orgonálni. Mestere Max Reger volt, műveire Debussy hatott. 1909-től 1920-ig ismét Pesten élt, a Zeneakadémián orgonát és zeneszerzést tanított. 1921-től a fiatal magyar hegedűfenomén Kerékjártó Ducival bejárta Amerikát, majd a Capitol Theater orgonistája lett, az újságok az „orgona Dohnányija”-ként emlegették. Hazatérése után egy évig újra a Zeneakadémián tanított. A filmipar is felfigyelt tehetségére, kísérőzenét is komponált. 1938-ban a John Barbirolli vezetése alatt álló New York-i Filharmonikusok a tagjává választotta. 1945-ben hazatérést tervezve halt meg a New York melletti Denville-ben, hatvan évesen.
Reményi Ede és Plotényi Nándor
Plotényi Nándor (1844-1933) - ahogyan Johannes Brahms is - Reményi Ede hegedűművész felfedezettje volt. Több fénykép ismert, amelyen mester és tanítványa együtt szerepelnek, a testi kontaktus, amely szinte mindegyiken megfigyelhető, kettejük szoros kapcsolatára utal. Reményi 1862-es munkácsi fellépése során figyelt fel a zenei tehetséggel megáldott fiúra, aki első képeiken, mint a genovai Giulio Rossi és Gian Battista Sciutto (Casa della Musica, Parma), valamint a Barabás és Fájth műtermében készült (Liszt Emlékmúzeum) felvételeken, Plotényi igen fiatalnak tűnik, noha már tizennyolc éves. Egy másik fotót Kozics Ede készített Pozsonyban (FSzEK BGy). Reményi európai útjaira is magával vitte a fiút, aki nemcsak tanítványa, hanem zongorakísérője is volt. A következő három kép külföldről való, kettő 1864-es római útjuk idejéről. Az egyiken Liszt is látható, Plotényi egy oszlopra könyököl (Achille Sanglau, Liszt Múzeum). A másikon mindkettejüknél hegedű van (Phot. Américaine, Palais Lovatti, Universitätsbibliothek Johann Christian Senckenberg, Frankfurt am Main). Ennek az útnak bécsi állomásán készülhetett a fenti, Emil Rabending nevét viselő kártya (Wien Museum), erre utal a ruhadarabok egyezése. A következő fotón Liszt ismét szerepel, Joseph Albert felvétele Münchenből való, és három beállításban is ismert, kettő szerepel a Liszt Múzeum gyűjteményében. Amikor Plotényi 1867 után hazatért Magyarországra, Letzter junior készített róla képet Kassán. Ebben az évben tartotta első önálló hegedűestjét Pesten, 1870-től, amikor grófi címet kapott, a Nemzeti Színház zenekarának első hegedűse lett. Később visszavonult nagylázi birtokára, és gazdálkodással foglalkozott. Több időskori képe ismert.
Reményi Ede (1828-1898) kalandos életéről nehéz lenne röviden beszámolni. Pár évvel halála után (előadás közben halt meg San Franciscoban), amerikai barátai emlékkötetet adtak ki tiszteletére. 1963-ban jelent meg Tékozló élet című életregénye, és legutóbb, 2008-ban, a Zenekar hét, egymást követő száma adta közre azt a kéziratban maradt életrajzot, amelyet Reményi Ferenc, Ede unokaöccse 1928-ban írt. Reményi Ede világjárása nagyban elősegítette a magyarság pozitív megítélését, rendkívüli technikai tudása és szuggesztív személyisége miatt sikeres pályát futott be, bár inkább nagy hatású előadó, mint elmélyült művész lehetett.
Hiánypótló írás, fantasztikusak a képek, így együtt is. Köszönjük!
VálaszTörlésÖrülök, hogy tetszik. De a kritikai észrevételeket is szívesen veszem.
Törlés