A Wenckheim család néhány fotója

Egy érdekes fényképgyűjtemény magyar vonatkozású képei

A régi fényképek internetes árverése legtöbbször azzal a sajnálatos következménnyel jár, hogy a valamikor összetartozó képek elkerülnek egymás mellől, és az ábrázolt személyek kiléte, egymáshoz fűződő viszonya végleg a feledés homályába vész. Mindig jóleső érzés, ha az utolsó pillanatban sikerül megmenteni a múlt valamely összefüggését az enyészettől. 2015-ben egy francia internetes árverésen felbukkant tizenegy összetartozó, magyar vonatkozású fénykép, és közülük kilencet sikerült „hazahozni”. Az általam megvásárolt hét fotó a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményébe került.

A nyolc promenád és három kabinet méretű felvétel közül tíz, megnevezett magyar fényképész, Kozmata Ferenc, Kurzweil Frigyes, Koller Károly és Strelisky Sándor műtermében készült. A képek többsége a Wenckheim család tagjait ábrázolja kb. 1888 és 1894 között. Három kép verzóján írás szerepel, ez segít az azonosításban. A Wenckheim név az alábbi két 1890-es kép hátoldalán fordul elő.

  

                              Wenckheim Pál és Ilona                       Wenckheim József

 

„Offert en souvenir de la soirée costumée de 1890… Paul et Ilona Wenckheim” és „Józsi Wenckheim 1890” - ez áll a két fénykép hátoldalán. Az írás édesanyjuké, Wenckheim Krisztináé, erről meggyőződhetünk, ha egy pillantást vetünk Wenckheim Frigyesnének arra az 1897-re datált, aláírt képére, amely ma egy magángyűjtemény egyik darabja, és amelynek variánsa a Vasárnapi Ujság 1903. december 13-i számában jelent meg. A portré Wenckheim Frigyesnét ugyanabban az öltözékben mutatja, amelyben a hetilap fotóján egy karosszékben ül mint a tüdőbetegek szanatóriumának létesítését pártoló egylet elnöke. A Nemzeti Múzeum Fényképtárának Koller-képén hasonló a beállítás, de a grófnő valamivel idősebbnek tűnik.

  

                                Wenckheim Krisztina                     József fotójának verzója

Bár a fotókat hordozó kartonok eltérőek, az első Koller Károly tanár műtermében készült, míg a Józsefet ábrázolón már a „Koller tanár utódai” felirat olvasható, valószínűleg ugyanarról a jelmezbálról lehet szó. Koller Károly 1889. november 26-án halt meg, kartonjait a következő évben még felhasználhatták az újonnan gyártottakkal együtt. József 13, Pál 9 és Ilona 5 éves a képek készítése idején. A két fotót a Wenckheim-kastélyok történetével foglalkozó honlap (wenckheim.hu) üzemeltetője, Tuska János József vásárolta meg, akinek ezúton is köszönöm, hogy hozzájárult a képek közléséhez.

Nem lehetetlen, hogy a család az estélyt a Meining Artúr által tervezett budapesti Wenckheim-palotában (ma a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár főépülete) rendezte, hiszen a házat egy évvel korábban, 1889-ben adták át. A két kisebb testvér Pierrot és Pierrette jelmezébe öltözött, míg József, nem különösen lelkes arckifejezéssel, rizsporos parókában, 18. századi ruhában látható. Ilyen jelmezt többnyire a házigazdák és a kiszolgáló személyzet viselt a bálokon, hogy ne öltözzék túl a vendégeket. A külföldi lapok később is gyakran tudósítottak olyan ünnepségekről és színielőadásokról, amelyeken József diplomata karrierje során részt vett. A képek a fényképész műtermében az eseményt követően készülhettek.

Wenckheim Frigyes (1842-1912) és felesége (másod unokatestvére) Wenckheim Krisztina (1849-1924) híresek voltak példás családi életükről. Hét gyermekük született: Friderika (1873-1957), Krisztina (1874-1970), József (1877-1952), László (1880-1956), Pál (1881-1945), Mária (1883-1968) és Ilona (1885-1971). A házasságuk 25. évfordulójára rendezett nagyszabású ünnepségnek egy kiadvány formájában is nyoma maradt: Emlék-album gróf Wenckheim Frigyes v. b. t. t. és neje Wenckheim Krisztina grófnő ő excellentiája ezüst menyegzőjére. 1872-1897 június 18. Itt olvashatjuk: „az atya és anya együtt nevelik gyermekeiket; együtt szövik terveiket… játékaikban az első útmutatók, örömeikben az első résztvevők…”

Ezt a szeretetteljes, megengedő családi légkört igazolja a gyűjteménynek az a darabja, amely a családfőt és feleségét, valamint két legkisebb gyermeküket, Máriát és Ilonát Kurzweil Frigyes balatonfüredi műtermében egy díszlet vitorlásban ábrázolja. A grófi pár valóban nem átallott részt venni gyermekeik szórakozásában, modern nevelési elveket vallott. A kép 1888 körül készülhetett, Ilona 3, Mária 5 éves lehet. 

 

Wenckheim Krisztina, Ilona, Mária és Wenckheim Frigyes

A felnőttekben nem nehéz felismerni a Wenckheim házaspárt, portréjuk megjelent az Emlék-albumban és a Vasárnapi Ujság 1893-es és 1897-es számában is. A grófnő mellképét egy Borsos József által „fölvett fénykép után” R. Hirsch Nelli, férjéét Cserna Károly rajzolta.

Borsos József: gróf Wenckheim Krisztina, 1871

  

Wenckheim Krisztina és Wenckheim Frigyes

1897. július 4-én a Vasárnapi Ujság az ezüstlakodalomról számol be, és közli Strelisky Sándor nagy átfestett, kompozit fotóját a családról, amelyet a felirat szerint 1894-ben készített. A kép a budapesti Wenckheim palota dohányzó szalonját mutatja, amelynek eredeti állapotáról az Iparművészeti Múzeumban őriznek egy 1900 körüli üvegnegatívot. A szoba ma a Szabó Ervin Könyvtár bölcseleti olvasóterme a Thék Bútorgyár által 1930-ban kialakított csigalépcsőkkel és galériával.

 

A Wenckheim palota dohányzó szalonja

Strelisky képén Mária (11), Ilona (9), László (14), Pál (13), József (17) Krisztina (20), Friderika (21) és Wenckheim Frigyes látható. A zongora takarásában álló lányok (ők az eredeti műtermi beállításban szerepelnek az Emlék-albumban), a fiúk csoportja, a két nagyobbik lány, valamint a karosszékben ülő családfő, noha ügyesen helyezték el őket a festett háttér előtt, nem leplezik, hogy összemásolt jelenetről van szó - ezt a technikát Strelisky más fényképein is alkalmazta.

                    Mária és Ilona                       Strelisky Sándor: A Wenkcheim-család, 1894

A másodszülött lányról, Krisztináról, 1890 körül, 16 éves korából, még Koller Károly stúdiójában készült az alábbi fénykép. Az Emlék-album szerint „kitűnően énekel s különösen nagyon szépen fest… Természete vidám, élénk és társalgásban mindenkit lekötelezően kedves.” A képen szelíd arcú fiatal lány látható tavaszi kimenő öltözetben, amely tökéletesen megfelel a legutolsó divat „minél több csipke, annál jobb” kívánalmának.

 Krisztina

Krisztina azonosítását három későbbi kép segíti, mindhárom a gr. Széchenyi Antallal 1895-ben kötött házasságát követően készült. Az Emlék-albumban egy átfestett, egész alakos illusztráció látható a fiatal párról, feltehetően már első gyermekük, Antoinette születése után, akinek képét közli a könyv. 1905 körül 26 évesen három gyermekével - Antoinette (9), Ilona (7) és Ferenc (4) - valamint férjével Carl Pietzner bécsi fényképész klasszikus kompozíciójú fotóján látható, amely ma egy magángyűjtemény értékes darabja (Philpott Beatrix Julianna). Az 1910-es családi fotón (Széchenyi Hagyaték, az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára) már a negyedik gyermek, Károly is látható. Krisztina 1970-ben, 96 éves korában halt meg az Egyesült Államokban.

                                    

Wenckheim Krisztina, Széchenyi Antal és gyermekeik: Antoinette, Ilona, Ferenc és Károly

A felirat szerint 1891-ben, Koller Károly utódainál készült az a kép, amely a 8 éves Máriát ábrázolja olasz népviseletben, tamburinnal a kezében. A jelmezes, jótékonysági bálok gyakoriak voltak ebben az időben, az arisztokrata családok fiatal leánygyermekei szívesen vettek részt hasonló rendezvényeken. A Vasárnapi Ujság 1893. április 16-i füzete beszámol egy jelmezes virágünnepélyről, amelyen Wenkcheim Krisztina és nővére, Rika, magyar parasztlánynak öltözve kínálták a gyümölcsöt és a virágot. Sajnos a Koller utódai és a Strelisky Sándor által készített képmellékletek egyiküket sem ábrázolják. Mária és Ilona is igen magas életkort értek meg, időskori képük megtalálható Hankó József Két évszázad a Wenckheim családdal című könyvében. 

Mária

Felmerül a kérdés, hogy hasonló arisztokrata mulatságokon a jelmezválasztást milyen szempontok vezérelték. A nemzetiségek viselete nyilván kézenfekvő megoldásnak bizonyult, de a Vasárnapi Ujság illusztrációi is ötletforrásként szolgálhattak. Az alábbi kép a 10-11 éves Pált mutatja, bár az eladó „petit Prince Russe, toque cosaque” leírással bocsátotta áruba a fotót, nem elképzelhetetlen, hogy a jelmezt az újság 1890. június 8-i számában megjelent kép ihlette, amely Koszta Panica macedón vajdát ábrázolja szabadcsapata élén. A kucsma, a töltényöv és a vállon átvetett köpeny hasonlít a marcona katonák viseletéhez. Bár a cikkben Strausz Adolf balkán- szakértő méltatta Panica hazafiságát, a hadfit nem sokkal később összeesküvésért kivégezték. Kérdés, hogy az ilyen aktuálpolitikai szempontok hatással lehettek-e a jelmezválasztásra. A fotó Svájcba került.

Pál

       

"A maczedónia liga vezérei"

A következő 1894-es Strelisky-fotón Wenckheim Friderika látható. Csíkos, bő vászon öltözéket visel, amilyet a 19. század közepén a fürdőzők hordtak. Fején az alkalomra készült sapka, kezében rongyból varrt madarat, talán papagájt tart. A fényképezésnél megszokott pózban áll, a hangsúly a jelmezen van, amely a kor társasági szereplői számára bizonyára könnyen felismerhető lehetett egy képes hetilap fotójáról vagy valamilyen aktuális színielőadásból.

Friderika

Friderika Emlék-albumban olvasható jellemzését a fenti fénykép nem teljesen támasztja alá: „természetére nézve szelíd és inkább kedveli a magányosságot, kézimunkát és olvasmányokat, mint a zajos társaságot.” Úgy tűnik, mégsem idegenkedhetett annyira a jelmezbálok vidám forgatagától, élvezte a tréfát. 1897-ben ment feleségül unokatestvéréhez, gróf Wenckheim Dénes (1861-1933) dobozi földbirtokoshoz, az albumból ismerhetjük a fiatal pár képét.

 

 Wenckheim Dénes és Wenckheim Friderika

Ez felveti annak lehetőségét, hogy a Franciaországban eladásra kínált, és egy német gyűjtőhöz került másik 1894-es Strelisky-kép díszmagyarba öltözött fiatalembere Wenckheim Dénes lehet. Bár a három évvel később készült képen Dénes szakálltalan, és a hajviselete is más, a fejforma és a kissé előrecsücsörödő alsó ajak miatt nem kizárható az egyezés. Friderika profilja is karakteresebb, mint szemből ábrázolt arcvonásai, de széles állkapcsa és szájának vonala árulkodóak.

 

Wenckheim Dénes

A következő fotóhoz rövid kultúrtörténeti kitérő szükséges. Victorien Sardou Théodora című darabját 1884. december 26-án mutatták be a párizsi Théâtre de la Porte Saint-Martinban, Massenet zenéjével és Sarah Bernhardt-ral a főszerepben. Bernhardt-ról a londoni W. & D. Downey készített fényképet, ezen a színésznő nem a párizsi premier jelmezében trónol, a fotó egy későbbi londoni fellépés alkalmával készülhetett. Sardou darabja felkeltette az orientalista témákra fogékony belga festő, Jean-Joseph Benjamin-Constant érdeklődését, aki megfestette a bizánci császárnét, és a képet 1887-ben kiállították a párizsi Salonban. A festményre nemcsak a párizsi előadás, hanem a ravennai San Vitale mozaikja is hatott. A képet ma a Buenos Aires-i Museo Nacional de Bellas Artes őrzi, 1892-es fénynyomatát a Goupil cég készítette. Theodora császárné alakja közkedvelt témája lett az arisztokrata jelmezbáloknak, 1897-ben Lady Randolph Churchill öltötte magára a jelmezt egy Devonshire-i összejövetel alkalmával. Több, különböző beállításból álló fotósorozat készült róla a londoni Lafayette Stúdióban. A Victoria & Albert múzeum a jelmez tervezőjeként Benjamin Constant-t jelöli meg.

   

                Sarah Bernhardt                Benjamin-Constant             Lady Randolph Churchill  

                                                                 festménye                                  

Ugyanez a beállítás tűnik fel Strelisky két fényképén, amelyek közül az egyik megtalálható a Franciaországban vásárolt fotók között. Mindkét kép gróf Zichy Eleonórát, Andrássy Tivadarnét (1867-1945) ábrázolja, aki korának egyik legszebb arisztokrata hölgye, Rippl-Rónai József több alkotásának modellje volt. Wenckheim Déneshez unokatestvéri szál kötötte.

 

   gr. Andrássy Tivadarné, Zichy Eleonóra, 1894

 

Az első variáns (amint arra Nagy Zita, a FSzEK Budapest Gyűjteményének munkatársa felhívta a figyelmemet) A HÉT 1899. május 21-i számának címoldalán jelent meg, követve azt az estélyt, amelyet a Műbarátok Köre  két alkalommal, 1899. május 17-én és 19-én, az 1895-ben megnyílt Park-Klubban rendezett. A bál „fénypontja volt az élőképek előadása, melyeknek szereplői nagy művészek festményei után ábrázoltak egyes alakokat. Az ábrázolók között előkelő világunk legszebb asszonyai és leányai voltak láthatók.” Az "élőkép" második változatát a Vasárnapi Ujság 1900. február 11-es száma adta közre, ennek eredetijét - több hasonló híres festmény után beállított jelenetről készült felvétellel együtt - a Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában őrzik.

 

 Az első Strelisky-kép A HÉT címlapján, a második változat eredetije a MNM Fényképtárában
 

"A Park-Klub fényes helyiségei ma ismét nagy közönséget láttak vendégül. A Műbarátok Köre ma megismételte azt az előadást, mely tegnapelőtt Stefánia kir. hercegnő és Lajos Viktor kir. herceg jelenlétében a legelőke­lőbb közönség előtt folyt le. Ma is zsúfolásig meg­telt a Klub diszterme, sőt a szomszéd szalonba is jutott a közönségből, mely szívesen hozott ma anyagi áldozatot a Műbarátok Körének és még szívesebben tapsolt különösen az élőképek bájos személyesítőinek. A Park-Klub tágas termeiben virradtig szórakozott a közönség" - írja A HÉT a második estélyről.

Az első kép verzóján olvasható 1894-es dátum arra utal, hogy a beállítás öt évvel az 1899-es estély előtt készült, így viszont nem világos, hogy miért került az aktuális eseményről beszámoló újság címlapjára? Egyedül a császárné hímzett öltözéke egyezik, lényegesen különbözik a két trónus, és az apróbb részletek, mint pl. Theodóra ujjain a gyűrűk száma. A Vasárnapi Ujságban megjelent kép nem sokkal az estély után, a fényképész műtermében készülhetett. A fotó egész háttere, és elég sok részlete át lett festve. A szándék azonban egyértelműen az, hogy a beállítás minél nagyobb hasonlóságot mutasson Constant festményével.

A két utolsónak hagyott magyar vonatkozású kép kapcsolata az előbbiekben tárgyaltakkal nem rokoni jellegű. Az egyik egy fiatal nőt és három gyermeket ábrázol kerti környezetben az 1901-es év vége felé. A kép hátoldalán ceruzás felirat olvasható: „de Lukachich, neé Matlekovits, Arpad utca 6 Budapest”. A személy- és utcanév bizonytalan helyesírása arra utal, hogy az írás nem magyar anyanyelvű személytől származhat. Ez a felirat segít a Kozmata-műteremben készült férfi azonosításában, ő ugyanis Matlekovits Sándor (1842-1925) jogász, szakíró, politikus, egyetemi tanár, az MTA tagja. Több fiatal- és időskori fénykép ismert róla. Lánya, Matlekovits Róza (1874-1938) Lukachich Béla (1864-1914) pénzügyminisztériumi tanácsoshoz ment feleségül 1899-ben, két fia született, Sándor (1900) és Aladár (1901). A harmadik, idősebb gyermek, amennyiben családtag, az 1897-ben született unokaöcs, ifj. Lukachich Jenő lehet. Róza édesanyja az első magyar csellóművésznő, Szuk Róza (1843-1921) volt.

 

 Lukachich Béláné, Matlekovits Róza

Szuk Róza és Wenckheim Frigyes ismerték egymást, a művésznő naplójában beszámol egy fellépésről 1865. március 26-án, amikor az arisztokraták által a Nemzeti Színházban az „Erdélyi szükölködők javára” rendezett előadáson játszott. Ekkor a mágnások egy műkedvelő színdarab élőképeit adták elő, amelyben gróf Wenckheim Frigyes is részt vett. Később Matlekovitsék, csakúgy, mint a Wenckheim-család, élénk társasági életet éltek, szalonjuk híres volt a zenei összejövetelekről.
 

 Matlekovits Sándor (1842-1925)

A magyar képek közti kapcsolat megértéséhez röviden ki kell térnünk a gyűjtemény néhány, nem magyar vonatkozású darabjára is. A megfejtést két Bécsben készült fotó felirata jelenti. Az egyiken a "Lili Decrais" név és az 1893-as dátum olvasható. A fiatal lány édesapja diplomata volt, Albert Decrais (1838-1915), aki 1882 és 1893 között Franciaország nagyköveti tisztét látta el az Osztrák-Magyar Monarchiában, és a bécsi Lobkowitz-palotában lakott. 1893-ban helyezték át Londonba, a megajándékozott személy nyilván ekkor kapta búcsúajándékul a fényképet.

 

                                         Anni Demuth                                      Lili Decrais

A másik fiatal lányt ábrázoló kép verzóján a következő ajánlás áll: "Mille bons souhaits pour mes chères Henriette et Alice. Je vous embrasse tendrement, votre amie... Anni Demuth, 1896." Ez a kislány Theobald Demuth von Hantesburg adóügyi udvari tanácsos gyermeke lehetett, az ajánlásban említett két leánytestvér pedig a fényképgyűjtemény tulajdonosai. Henriette és Alice édesapja, Hector Louis Edouard Delabarre (1844-1895) 1887 és 1894 között budapesti francia főkonzul volt, aki családjával az Andrássy úti Pallavicini-palotában lakott. A budapesti címjegyzék szerint a konzulátusnak az Andrássy út 122. számú, 1908-ban lebontott villa adott helyet.
 

Hector Delabarre főkonzul, 1879
BnF SG PORTRAIT-627

Albert Decrais bécsi nagykövet és Hector Delabarre budapesti főkonzul 1890-ben közösen írták a Les Conditions du travail en Autriche-Hongrie című jelentésüket, amelyben az Ausztriáról szóló részt az előbbi diplomata, a magyar viszonyokat taglaló másodikat Delabarre írta. Nyilvánvaló, hogy a rendkívül alapos és statisztikai számokkal sűrűn okadatolt tanulmány megírásakor a főkonzul a helyi viszonyokat jól ismerő szakemberek segítségére szorult, így kerülhetett kapcsolatba Demuth-tal és a franciául jól beszélő Matlekovits Sándorral. Érdekes, hogy a francia Külügyminisztérium levéltárában őrzött Album comique des Affaires étrangères című, 1869-ben kiadott, és a diplomáciai testület tagjairól készült karikatúragyűjtemény egyik rajza a fiatal Delabarre-t egy cselló tetején állva ábrázolja. Matlekovits Sándor is amatőr csellista volt.

 

Karikatúra Delabarre-ról, 1865

Hector Delabarre Zichy Eleonórát is ismerhette, hiszen férjével, gr. Andrássy Tivadarral - és a magyar kulturális élet több jeles képviselőjével - tagja volt annak a bizottságnak, amely az Iparművészeti Múzeum gyűjteményének régi és modern ruháit, hímzéseit és egyéb szöveteit a párizsi Union Centrale des Arts Decoratifs 1892-es Exposition des Arts de la Femme című tárlatára kölcsönözte. (Revue des arts décoratifs, 1892. p. 232)

Miközben a diplomata családfők fontos államügyekkel foglalatoskodtak, családjuk fiatalabb tagjai barátságokat kötöttek, összejártak a hasonló társadalmi állású helyi családok korban hozzájuk illő gyermekeivel. Így kaphatott meghívást Henriette és Alice Delabarre a Wenckheim-család 1890-es jelmezbáljára, amelynek emlékét az elsőként bemutatott két fotó őrzi. Barátságaik az elválás után sem szakadhattak meg, hiszen Matlekovits Róza, már fiatalasszonyként, 1901-ben fényképet küldött magáról és gyermekeiről, s a megadott budapesti cím talán meghívásra is utal.

A Delabarre-lányok további sorsáról nem sok tudható, házasságkötésüket a korabeli lapok hírül adták (Henriette 1904, Alice 1919). Édesapjuk, mozgalmas diplomáciai pályafutás után, fiatalon, 1895-ben hunyt el. 1865-ben nevezték ki külügyi attasénak, majd 1870-től konzulként megfordult Bukarestben, Jászvásárban, Szingapúrban, Batáviában, Kairóban, Moszkvában, Bázelben, Szentpéterváron, Livornóban, Firenzében, Nápolyban. A fényképgyűjtemény hűen dokumentálja karrierjének állomáshelyeit, többnyire városképek vagy helyi népviseletbe öltözött személyek formájában.

Két fényképről érdemes még szólni. Az első Livornóban készült, ahol Delabarre 1882. január 23-tól volt konzul, a másik Firenzében, itt 1882. június 29-én kezdődött a megbízása. A dada talán az 1876-os kairói kiküldetés idején került a család szolgálatába, a két gyermek pedig a fiatalabb Alice, és az idősebb Henriette lehet.

                  Alice Delabarre a dadájával, 1882                   Henriette Delabarre, 1882



  

Európai vakációk

Egy pesti orvos fiatalkori fényképei

Kaposy Ferenc

2014-ben a Petőfi Irodalmi Múzeumba került egy kb. 500 darabból álló fotónegatív-gyűjtemény. A képeket a 20. század első évtizedében készítették különböző európai országokban: Németországban, Ausztriában, Olaszországban, Angliában, Belgiumban, Svájcban, stb. A fotókon nagyvárosok (Róma, Firenze, Párizs, London), és kisebb üdülőhelyek (Bad Schandau, Pöstyén, Alassio, Viareggio, stb.) is szerepeltek. A fényképeknek kimondottan személyes jellege alig volt, a felkeresett helyek, és nem az utazók személye kapott hangsúlyt rajtuk.

A képek készítője olyan fiatalember volt, aki a nyári szünidőben szüleivel és öccsével járta be ezeket a tájakat. Neve többször előfordul az előhívás után visszakapott papírtasakokon: Kaposy Ferenc. A képek eladását megelőző rendezés és archiválás alkalmat adott elgondolkodni az amatőr fényképezés százéves történetéről, kulturális és esztétikai összefüggéseiről, időtállóságáról. Erről szól ez a néhány gondolat, pár kiemelt felvétel bemutatásával.

Napjainkban a régi fényképeknek nagy ázsiója van. Nemcsak azoknak, amelyek hivatásos fényképészek műterméből kerültek ki, az amatőr felvételek is érdeklődés és gyűjtés tárgyát képezik. A Fortepan internetes fotóarchívum folyamatosan teszi közzé magánszemélyek ajándékozásából bővülő fényképanyagát. A képek nézegetése jó időtöltés azoknak, akik a régi korok hangulatát akarják felidézni, lakókörnyezetük, városuk változásait kutatják. De tudományosabb célokat is szolgálnak a képek, hiszen hűen dokumentálják az adott kor emberének szokásait és öltözködését. Segítséget jelentenek korhű filmes környezetek kialakításában is.

Építészek és építészettörténészek mit nem adnának, ha a családi fényképalbumok lapjairól olyan felvételek kerülnének elő, amelyek az ábrázolt személyek mellett - vagy ha lehet, inkább nélkülük – olyan szögből és abban az állapotban mutatnák a tanulmányozott épületet, amely fontos összefüggésekre világítana rá. A gyűjtemény következő két darabja jól példázza ezt a funkciót.

Az első képen a fényképész a firenzei Piazza della Repubblicán áll, míg a második ugyanezt a teret a Via degli Speziali felől mutatja. Mindkét felvételen látható még II. Viktor Emánuel 1890-ben felállított lovas szobra, amelyet 1932-ben helyzetek át máshová. A Pendini szállónak viszont ma is ugyanaz a felirata, mint száz évvel ezelőtt volt. A térről írt Wipikédia szócikk fotómellékletén látni, hogy a sötét házak közül kivilágító égbolt a mai kor fotósának is problémát okozott. Vagy kétoldalt a házak maradnak sötétben, vagy a diadalív, az Arcone lesz alulexponált.

Mindez rávilágít arra, hogy a fényképezés komoly tudomány, mesterség a javából. És mennyivel inkább így volt ez száz éve, amikor a technika még gyerekcipőben járt a mai korhoz képest. Az itt bemutatott gyűjtemény 60%-át valamilyen technikai tökéletlenség sújtja. A negatívok gyakran már berakáskor vagy kivételkor fényt kaptak. A túl- vagy alulexponáltságot csak fáradságos munkával, rengeteg kísérletezéssel lehetett valamennyire korrigálni az előhívásnál. Ezek a hibák ma már könnyűszerrel orvosolhatók digitálisan. A bemutatott képek keresztül is estek hasonló eljáráson.

Mit érezhetett az amatőr fényképész száz évvel ezelőtt, amikor előhíváskor megpillantotta az utazásokon készült képeit? A beszűrődő fényfoltok teljesen tönkretehették egyik-másik, amúgy jól eltalált felvételét. Azokkal már nem lehetett mit kezdeni. De vajon a többiről sem csalódottan kellett megállapítania, hogy mennyire nem adják vissza az átélt élményeket, a színes és lüktető itáliai kalandokat? Vagy ő is azt érezte, amit mindannyian, akik a technikai fejlődés egy adott pontján el sem tudjuk képzelni, hová fejlődhet még a világ? Boldogan kiegyezett saját kora lehetőségeivel, és nem vágyott többre? Amit nem ismerünk, nem is hiányozhat. Ő is beérte azzal, hogy legalább valamennyit sikerült megragadnia egy tűnő pillanatból? A képeknek pusztán emlékeztető és nem felidéző funkciójuk volt. Elvégre nem lehet ugyanazt az élményt kétszer átélni.

Mások élményeit még ennél is nehezebb. Hányszor hallgatunk élménybeszámolókat, lapozgatunk úti fényképeket, és beérjük azzal, hogy felismerjük az utazót a képeken, megállapítjuk, milyen jól nézett ki, és kitaláljuk, hogy éppen milyen tevékenységet folytatott. Mennyivel ritkábban hagyja el szánkat a fotó kvalitásait méltató szó. Ha egy fénykép nem hordoz semmilyen esztétikai értéket, puszta dokumentum vagy személyes tárgy marad. Nagyon jó felvétel az, amely már közvetíteni tud valamilyen hangulatot. Nem biztos, hogy ugyanazt, amit a készítője akkor és ott érzett, de a látvány megragadja a nézőt, és elrepíti egy másik világba. Akad ilyen felvétel ebben a gyűjteményben is, noha nem mindig ezek a leglátványosabb képek.

Itt van például Arquà Petrarca, az venetói kis falu, ahol a nagy költő, Francesco Petrarca, életének utolsó négy évét töltötte. Ezeket a helyeket minden kultúrára éhes, messze földről érkező turista ismeri. Ki nem szállt már le kitartó buszozás után izzadságtól párolgó ruhában a "semmi közepén", ahol a rekkenő hőségben egy teremtett lelket sem látni, akitől megkérdezhetnénk, merre van az emlékház, ahová mindenképpen el akarunk jutni, hogy megvegyük azt a vezetőt, amellyel majd bizonyítani fogjuk, hogy itt jártunk? Kulturális missziónk végeztével, már csak egy árnyas kerthelyiségben elfogyasztott ebéd és egy kancsó bor után látjuk derűsebb színben a világot. Időtlen kép, akár ma is készülhetett volna.

(Mellesleg, Arquà Petrarca birtokolja az „Olaszország egyik legszebb falva” címet, valamint a turizmus és a vendéglátás terén kimagasló eredményt igazoló narancsszínű zászlót.)

A következő képnek is van atmoszférája. Békés, falusias hangulatot áraszt. Ez már hazai vidék, kora este van, a birkákat hazafelé terelik a falu utcáján. A porták előtt néhányan összeverődnek csevegni, még a kolompszó hangját is hallani véljük.

Azok a fotók is "megtalálják" a nézőt, amelyek hasonlítanak valamilyen korábbi vizuális élményre, felidézik egy másik kép témáját vagy kompozícióját. A következő felvétel azokra a 18. századi francia festőkre (Hubert Robert vagy Jean-Honoré Fragonard) emlékeztet, akik római ösztöndíjasként az antik romok tanulmányozása közben rajzaikat megkapó zsáner jelenetekkel, patakban mosó asszonyokkal, vízeséshez látogató kirándulókkal vagy állatokat legeltető pásztorokkal egészítették ki.

Ez a sienai utcarészlet pedig egy verista opera díszlete is lehetne. Az elfordított fejű nő mintha valami távoli zajra figyelne, emberek moraját hallaná, mintha mindjárt felharsanna a kiáltás: "Megölték Turiddut!”

Jóval északabbra, a Mont Blanc, a Dôme du Goûter és az Aiguille du Goûter (ha jól azonosítom őket) csúcsairól akkoriban készülhetett a kép (1911), amikor Richard Strauss hozzáfogott az Alpesi szimfónia komponálásához (amelyet, állítása szerint, annyira élvezett, mintha cserebogarakat kellett volna levernie a fákról).

A hegy lábánál Chamonix városának utcája szinte kihalt, nem úgy, mint az első expedíció idején, amikor Jacques Balmat állítólag leintegetett a csúcsról az összegyűlt, éljenző tömegnek. A hegy szerelmese, Horace-Benedict de Saussure szobra ma is a hegytetőt kémleli.

E sok név hallatán azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a fényképek között másfajta vezérlő szempont is van. Nem a fényképész érdeme, hiszen fiatal még, a szüleivel utazik, ők szabják meg az úti célt. De érezhető, hogy ezek az utak nem véletlenszerűek, ellenkezőleg, igen jól megtervezettek. Kulturális zarándoklatról van szó, felkeresni az európai kultúra azon színhelyeit, ahol valamikor valaki valami fontosat tett, ahol valaha valami jelentős dolog történt. Ellátogatni és leróni a tiszteletet előttük. A fiú érdeme mindössze annyi, hogy meghallja a tanítást, és befogadja. Lefényképezi, mert tudja, hogy közös kincs, amit úgy hívunk: európai civilizáció. Ravennában Dante sírja, Viareggioban Shelley szobra, Berlinben a Humboldt-egyetem.

De ez még mindig csak turizmus.

Kétfajta turista-fotós létezik. Az egyik bejárja a világ híres helyeit, megvárja azt a pillanatot, amikor turistatársai kivonulnak a képből, majd élve a modern csúcstechnológia lehetőségével, megnyom egy gombot, és elkészíti ugyanazt a steril képet az Eiffel-toronyról és a Big Benről, melyet a sarki szuvenír boltban képeslapként is megvehetne. A másik típus „szelfi-túltengésben” szenved, mindenhová odafényképez(tet)i magát és szeretteit, hiszen minden róla szól, még a pisai ferde tornyot is ő tartja fél kézzel. Legtöbben valószínűleg e két típus keverékei vagyunk.

Sokkal ritkább az olyan fényképész, aki a kulisszák mögé akar látni, meg akarja érteni a hely szellemét, s ehhez, mint valami természetfotós, kaméleonként beolvad a környezetébe, hogy természetes helyzeteket és reakciókat fotózhasson. Vagy épp ellenkezőleg, provokál, interaktivitásra serkent, be akarja vonni a helyi lakosságot. A 20. század elején az utcai fényképezés még annyira szokatlan lehetett, hogy kéretlenül is odacsalogatta a helyi lézengőket és semmittevőket. Pózokba vágták magukat, mutatták, hogy otthon vannak. A személytelen, századfordulós épületfotókon is gyakori, hogy a lakók kiállnak a házuk elé, kikönyökölnek az ablakba. A gyűjtemény több képe igazolja, hogy fotósunk nem kelletlenül vette tudomásul a tolakodást, talán még bátorította is azt.

Ezen a technikailag meglehetősen sikerületlen felvételen a fiúcska arcát az utókor már sohasem fogja megismerni. De milyen elhivatottság űz valakit hajnalok-hajnalán az esőáztatta Szent Márk térre fotózni? És micsoda véletlen, hogy éppen ott bolyong egy rokon lélek, és ez a vizuális szempontból semmilyen jelentőséggel nem bíró pillanat, amely mégis a látogató és a bennszülött találkozásának lenyomata, mint valami sorsközösség, filmre kerül. Vajon milyen párbeszéd zajlott le kettejük között?

Ő már inkább a helyi folklór szereplőjeként került lencsevégre. Talán még fellépti díjat is kapott érte.

Az igazi fotózáshoz szem kell, amely észreveszi, meglátja azt, ami mellett mások elmennének. A szépség sokakat megkap, de kell a tudatosság is. A jó fotós sejti a kész képet, ösztönösen érzi a kompozíciót. Szép képek, mint ez a magas-tátrai táj, ebben a kollekcióban is vannak. A fákkal körülölelt tátralomnici evangélikus templom és a tó tükörsima vize olyan, akár egy festmény. Tökéletes a képi egyensúly.

És van túl szép is, már-már giccsesen kommersz, amiért ugyanakkor bárki vállalná a szerzőséget. Manapság ilyenekből készül szobafal nagyságú, ofszet nyomású, színes poszter.

Vannak képek, amelyek mögött a szenvedélyes fotóst sejthetjük, aki lemarad a társaságtól, árkon-bokron átgázol, elszakítja a ruháját, talán még sérüléseket is szenved, hogy megtalálja a legmegfelelőbb beállítást.

Ez persze enyhe túlzás. A tarpatakai vízesést ábrázoló felvételek nagy része ezekről a pontokról készül.

És van néhány olyan kép, amely már megüti azt a mércét, amikor az ember fontolgatni kezdi, hogy felnagyítsa, bekeretezze és kiakassza a szoba falára. Nehéz megmondani, mi kell ehhez. A fények játéka a genovai utcán kiakasztott ruhákon?

A lesből lekapott vonalak és emberek látszólagos drámai összevisszasága, miközben nyilván valamilyen teljesen hétköznapi esemény zajlik? Velence a színfalak mögött.

Trieszti dokkoló hajó: csendélet az elmúlásról. Ízlés kérdése, hogy kit melyik kép érint meg igazán. De amikor már címeket kezdünk adni a fotóknak, művekről beszélünk.

Száz év távlatából mit mondhatnánk a fényképésznek? "Kezdetnek nem rossz!", "Folytassa, fiatalúr! De feltétlenül szerezzen be egy megbízhatóbb masinát." Igaz, akkor nem lett volna olyan öröm életet lehelni egyik-másik tetszhalott negatívba.

Végezetül két talányos kép. A régi fotók szerelmeseinek fantáziáját mindig megmozgatja a rejtélyes képek beazonosítása. Mi lehet ez? Temetés? Felvonulás? Ünnep?

Lehet találgatni.

És ez az épület? Mikor és hol keressük?

* * *

A gyűjtemény néhány személyes vonatkozású darabja